Az infláció védelmében

Végre eljött az alkalom, bizonyítani lehet: a XX. század legnagyobb, legboldogítóbb találmánya az infláció. Ez alatt azt kell érteni, hogy a modern gazdaság olyan pénzzel működhet, amit fedezet nélkül is lehet szaporítani. Az állam e képessége tette lehetővé, hogy az utolsó nagy gazdasági válság óta nem fordult elő hasonló katasztrofális munkanélküliség és termeléscsökkenés. Ma divat akkor is válságról beszélni, ha leáll, esetleg lelassul a gazdaság növekedése, és a korábbinál valamivel nagyobb lesz a munkanélküliség. Eddig ezeket az időnként visszatérő lassulásokat mindig tudta kezelni a pénzpolitika. Az emberiség történetének utóbbi hetven évében példátlan gyorsasággal növekedett a gazdaság, az életszínvonal, és gondoskodtak a munka nélkül maradtakról. Mindez a klasszikus kapitalizmus viszonyai között szép álomnak tűnt volna. Természetesen ezzel nem oldódott meg minden probléma, nem teljesült minden állampolgár azon kívánsága, hogy az emberiség történetének példátlan sikerének lehessünk tanúi a gazdaságpolitika sok kárt okozó hibái nélkül. Ezt elsősorban annak köszönhetjük, hogy az állam képes a pénzt fedezet nélkül szaporítani. Ez olyan fegyvert adott az államok kezébe, amiről szó sem lehetett addig, amíg a pénz maga is áru, arany, illetve ezüst volt.

Mi az oka mégis annak, hogy az inflációt nemcsak a közvélemény, de a közgadászok is eleve rossznak, jobb esetben is legfeljebb szükséges rossznak tekintik?

Az infláció is olyan, mint minden hatékony fegyver, amivel nemcsak védekezni, de pusztítani is lehet. Az inflációnak hetvenéves diadala közben is voltak olyan pusztításai, amelyek emléke élénken él a köztudatban. S még gyakrabban voltak olyan időszakok és országok, amikor és ahol az infláció mértéke olyan magasra szökkent, hogy már több kárt okozott, mint hasznot. Ezért vált általánossá az a felfogás, hogy minél kisebb az infláció, annál jobb, a legjobb, ha nincs.
Ebben a légkörben negyven éve hiába mondom, hogy az infláció olyan áldás, amivel okosan kell élni. Nemcsak az a baj, ha a kívánatosnál nagyobb, de az is kártékony, ha kisebb. Eddig valóban többször volt az indokoltnál nagyobb a pénzrontás, mint kisebb, de azért bőven volt példa olyan időszakokra és országokra, amelyek gazdasági felemelkedése azért késett, lassult le, mert vezetői nem merték a pénzt még a kívánatos mértékben sem rontani.

Melyek az infláció használatával járó előnyök?

A reálkamat lehet negatív is. Az ma ugyan közhelynek számít, hogy a válság jeleinek mutatkozásakor a jegybanknak csökkenteni kell a kamatot. Ezt rendszeresen meg is teszik. De a kamat nem lehet kisebb a pénzromlás mértéknél, márpedig, ha nincs infláció, akkor a kamat csak a nullához közeledhet. Ez azonban bizonyos esetekben nem elég. Ilyenkor a jegybank hatalma ebben a tekintetben megszűnik, a válság elhúzódik. Ennek vagyunk ma tanúi az Egyesült Államokban. Tekintettel arra, hogy ott az infláció már előzőleg nagyon alacsony volt, ennek megfelelően a nominál- és a reálkamat között kicsi volt a különbség, a kamatcsökkentés terén eleve kicsi volt a jegybank mozgástere. Ebből következik, hogy az elmúlt években az Egyesült Államokban az optimálisnál kisebb volt az infláció. A jegybank vezetőinek látniuk kellett volna, hogy a konjunktúra nagyon elhúzódik, a részvényárak irreális magasságba emelkednek annak ellenére, hogy a képződő profitok ezt egyáltalán nem indokolták. Tehát várni kellett a tőzsdei árak zuhanását, s az indokoltnál jobb világról kiderül, hogy nem is olyan jó, mint amilyennek látszik. Ekkor válik majd elkerülhetetlenné a negatív reálkamatoknak a bevezetése. Ez azonban csak akkor történhet meg, ha az infláció előzőleg legalább három-négy százalékos. Vagyis az elmúlt három-négy évben nem csökkenteni, hanem növelni kellett volna az inflációt, s akkor ma lenne a kamatcsökkentésnek mozgástere.

Mitől függ az infláció optimális nagysága?

A fejlettségi színvonaltól. Ezt az állítást fényesen igazolja a jelenlegi argentin válság. Ott a Világbank ostoba tanácsaira hallgatva a pénzüket az amerikai dollárhoz kötötték. Azt hitték, hogy a szilárd valuta bevezetése előnnyel fog járni. Vagyis, ha minél kisebb az infláció, annál jobb elvet érvényesítették. Tehát az egy lakosra jutó hatod akkora nemzeti jövedelmű, mediterrán kultúrájú, azaz egyáltalán nem puritán Argentínában a világ legfejlettebb országának igényeihez szabott valutához kötötték a magukét. Most csodálkoznak azon, hogy minden összeomlott. A Világbank nemzetpusztító szerepéről azonban mélyen hallgatnak.
Ugyancsak függ a kultúrától. A közgazdaság-tudomány legtöbb tévedése abból fakad, hogy nem számol a kultúra gazdasági szerepével. Hiába mutatott rá erre csaknem száz éve Max Weber, hiába tanúsítják ezt a tények, a közgazdaság még mindig minden kultúrára általánosan érvényes receptekkel operál. Erre már előzőleg is utaltam: csak a nagyon ostobák hihetik azt, hogy az infláció mértéke azonos lehet a puritán és a mediterrán kultúra országaiban. Ezzel kapcsolatban csak jóslásom van: az euró nem lesz képes tartani a dollárral való világversenyt, és egyik tényezője lesz a lassabb nyugat-európai fejlődésnek, mert nem lehet közös pénze a puritán, az inflációtól betegesen félő németeknek és az ebben a tekintetben laza felfogású olaszoknak. A pénzügyek hatalmasai azonban nem annak alapján döntöttek a közös pénzről, mi a lakosság érdeke, hanem csak azt tartották szem előtt, hogy a nemzetközi kereskedelemnek mi kellemesebb.
A fentiek hazai tanulsága a következő: aligha vitatható, hogy nálunk a rendszerváltozás óta az optimálisnál magasabb volt az infláció. Ezt csökkenteni kellett. Ám a csökkentése azért volt lassú és járt a szükségesnél több áldozattal, mert nem a gazdaság élénkítésével, hanem a pénzügyi takarékossággal küzdöttünk ellene. A gazdaságpolitikáért felelősek, egészen a jelenlegi kormányig, nem vették tudomásul, hogy csak a növekvő gazdaságot lehet egyensúlyban tartani. Ha az ország potenciális munkaerő-kapacitása nem kihasznált, ha alacsony a termelőberendezések kihasználtsági foka, akkor nem takarékoskodás, hanem a gazdasági növekedés erőltetése a gyógyszer.
Ebben a tekintetben fordított a politikai pártok szereposztása. A magát konzervatívnak tekintő kormány a minél gyorsabb növekedés híve, a baloldal – annak fő ereje, a szocialisták is – azon vitatkozott és vitatkozik ma is, hogy nem szabad nagy növekedési célt kitűzni. Pedig a mi népünk meggazdagodásához nem nagyobb takarékosságra, hanem többlettermelésre van szükség. Sajnos e téren még a kormány igyekezete sem ért célhoz, nagyon alacsony a rendelkezésre álló munkaerő munkára fogási aránya.
Szinte klasszikusnak számít a tanács: ne halat adj, hanem halászathoz alkalmas felszerelést. A rendszerváltozást követő nyolc évben a mi gazdaságpolitikánkra jellemző tanács: egyél minél kevesebbet, pihenjél minél többet, így megélhetsz az egyre kevesebb halból is, amit kényelmesen foghatsz.

Ajánlás: A magyar nép ötvenéves lemaradása, szorgalma, képzettsége nem a beteges óvatosságot, hanem a lehetőségek bátor kihasználását követeli a gazdaságpolitikától.
Ezt kell tenni.
A szerző közgazdász
Szerkesztett változat. A szerző lapunk számára írt teljes cikke a http://gk.mno.hu címen olvasható