Babilon örökösei

Az embernek sokféle idézet és regényrészlet juthat eszébe az iraki fővárosban. Például az, amely állítólag Albert Einsteintól származik: az a legnagyobb butaság, ha valaki mindig ugyanazt mondja és csinálja, ám közben mindig más eredményre számít. Einstein manapság ezzel az aforizmával akár az Egyesült Államok Irak-politikájára is célozhatna. Hiszen több mint tíz esztendeje az Egyesült Államok – és a nyugat-európai államok egy része – szinte folyvást ugyanazt mondja és cselekszi Irakkal, mégis arra számít, hogy más lesz rá a válasz…
Az Egyesült Államok – és a Nyugat – egy évtizede folyamatos háborúban áll Irakkal: az iraki erők széteséséről beszél, Szaddám Huszein hatalmának ingatagságáról, az irakiak elégedetlenségéről s az elkerülhetetlenül bekövetkező iraki változásokról szónokol. Irakban viszont nem ilyennek látszik a helyzet. Mindenesetre az Egyesült Államok azzal riogat, hogy ismét bombát szór Bagdadra. A terrorizmus elleni harcra hivatkozva megtámadja Irakot.
Milyen is hát ez az óriási ország, amelyik fenyegetettségben él tíz-tizenkét éve?
Nehéz pontos képet kapni róla. Irak ugyanis igencsak zárt ország, jóval zártabb és zárkózottabb, mint például a szomszédos Irán. Bagdadban ugyanis a politikusok zárt ajtókkal fogadnak, fegyverzet-ellenőrzési kérdésekben pedig meg sem akarnak szólalni. A zártság, zárkózottság persze csakis politikai értelemben igaz. Mert az iraki emberek nagyon kedvesek és nyitottak. Igaz, egyelőre még ők is jobbára csak emlékeznek.
Bagdad szélesen terpeszkedő nagyváros. Kétmilliónyi ember él itt, ám a város nem túlzsúfolt, így egy külső negyed is a belvároshoz tartozónak számít. Hosszan autózunk hát, mire egy különös formájú, meghökkentő épülethez érünk. Tizenegy esztendővel ezelőtt afféle otthon volt, ahol gyermekek és édesanyák együtt töltötték napjaikat. Ma múzeum, a rettenet mementója. Bombatölcsér, vastraverzek, a pusztítás és emlékezés relikviái fogadnak. A tizenegy évvel ezelőtti amerikai támadás mindmáig megőrzött nyomai.
Az egykorvolt óvodában gombszemű asszony fogad: Intcsar Ahmad. Ő a gondnoka ennek a különös múzeumnak. Aprólékosan megmutogat mindent. S van mit megmutatnia: megőrizték ugyanis a bombázás nyomait, a beomlott szobákat, az épület minden romját. A falakon fotók: a támadásban elpusztult gyermekek és asszonyok képei. Négyszáznyolcvanan voltak.
Intcsar asszony érzékletesen festi fel a pusztítás utáni tablót. Beleborzongok. Nem túlzás-e ez? Kell-e afféle múzeumi látványként mutogatni a tragédiát?
A gombszemű nő rám néz, lassan ingatni kezdi a fejét, szűri a szavakat: itt, kérem, ártatlan civil áldozatok haltak meg, emberiség elleni bűntett volt ez, nem szabad feledni! Lehet, igaza van. Minden népnek joga van emlékezni a múltjára, a tragédiáira. Egyetlen nép szenvedése sem alábbvaló a másokénál.
Irakban egyébként különösen ápolják a történelmi emlékezetet. Bagdad terein szép számban díszeleg hősi emlékmű, katonai múzeum, monumentális mementó. A nagy felvonulási téren például két óriás kard feszül az égnek. A kardok pengéje a magasban összehajlik, a markolatukat vasökölbe szorították. Az emlékmű a nyolc évig elhúzódott mocsárháborút, azaz az iraki–iráni háborút idézi. Monumentális és gigászi, mint minden ebben a városban. A kardok tövében az irániaktól zsákmányolt sisakok: mint meganynyi skalp, egy olyan háborúra emlékeztetnek, amelyet Irak kezdett, de aztán csúfosan került ki belőle. Akárcsak a tizenkét évvel ezelőtti kuvaiti invázióból.
Mai nyomorúságát Irak túlnyomórészt éppen ennek, Kuvait megtámadásának köszönheti. Erre volt válasz az, hogy az amerikaiak és szövetségeseik is kardot rántottak, Irak ellen vonultak, s utánuk nem a vízözön, hanem a nemzetközi embargó jött. Amely mindmáig sújtja az országot, emészti kisembereinek mindennapjait.
Bagdadban – ahol a megszokottnál s a kelleténél is több helyen mosolyog Szaddám Huszein elnök képmása – látszólag normálisan zajlik az élet. Bár nagyon nehezen. Az embargó ugyanis elvileg minden kereskedelmet lehetetlenné tett Irakkal. Igaz, 1996-tól – az úgynevezett élelmiszert olajért elv jegyében – az ENSZ engedélyezte Bagdadnak, hogy korlátozott mennyiségben (negyedévente kétmilliárd dollár értékben) olajat exportáljon, s a bevételből élelmiszert vegyen. Pontosabban: a bevétel hatvanöt százalékából kötelezően élelmiszert és gyógyszert kell vásárolnia. (A maradékból az ENSZ iraki tevékenységét finanszírozza, illetve kártérítést kell fizetnie Kuvaitnak a háborús pusztításokért.)
Így hát a bazárban és a piacokon – nagy meglepetésre – a vártnál jóval szélesebb a kínálat. Szinte mindent kapni, mi szem-szájnak ingere. A bazár egyik boltjában francia kölnik kínálják magukat. A boltos szerénykedik, és az orra alatt mormogja, hogy nem, nem Párizsból hozatja a portékát. Akkor honnan? – kérdezem, mire felvilágosít: iraki importőrtől veszi az árut, de hogy az importőr honnan, az az ő dolga…
Szent igaz: a boltok zsúfolásig vannak, vélhetően csempészáruval. Vagy hamisított portékákkal. Van itt minden: a francia kölni mellett Adidas cipő nyújtózkodik, a japán szórakoztatóelektronikát a Colgate termékek mellett árulják. Az iraki fővárosban egyébként mindenütt lehet – mert van mit – vásárolni. A zöldség, gyümölcs, élelmiszer saját termés. A szórakoztatást szolgáló cikkeken külföldi márkanév, a ruhák, cipők, sportáruk egy részén úgyszintén, más részük viszont hazai gyártmány. Még akkor is, ha angol feliratos. „Csak” pénz kell hozzá.
Az irakiak életét jócskán megkönnyítik az embargót megtörők vagy kijátszók. Például a kínaiak, akiktől az emeletes piros buszok érkeznek Bagdadba. Éppen olyanok, mint a híres londoni buszok. De európaiak is kijátsszák a nemzetközi embargót. Ottjártunkkor egy belga üzleti küldöttség tárgyalt Bagdadban, tagjait nagy felhajtás és látványos külsőségek közepette fogadták, s ők elégedetten nyilatkoztak a helyi tévének a kilátásaikról. A szálloda pedig német üzletemberek zsivajától volt hangos.
Gamal Davod Salman, a bagdadi közgazdaság-tudományi egyetem rektora kopottas irodájában fogad, s megerősíti, hogy embargó ide, tiltás oda, Irakkal sokan keresik a kapcsolatot.
– Az embargó nagy kényszerítő erő, de ennek ellenére sokan üzletelnek velünk. Például Irán, Törökország, Egyiptom. Ez érthető, hiszen Irak nagyon gazdag ország – somolyog sokat sejtetően a professzor.
Bagdad óvárosa őriz valamit a valahai kalifák világából. Az épületek és a hangulat keleties: a bazár itt is nyüzsög, a kávéház zsúfolt. Vízipipa és kockajáték. Férfivilág. Ahol persze politizálnak is.
A kávézó, ahová belépünk, a XX. század elején épült. Tele van. Kizárólag férfiak ülnek bent. Visszahőkölnék, de barátságosan beinvitálnak. Végül édes tea mellett szóba elegyedünk. Két férfi viszi a szót. Az egyikükön csinos burnusz. Mosolyog, fülig ér a szája, hogy végre elmondhatja:
– Igazságtalan blokád ez, ráadásul több mint tíz éve tart! Összeesküdtek ellenünk, és ezt Amerika kezdte.
A mosolygós mellett, ugyancsak takaros burnuszban, egy ravaszdi ül. Méreget, aztán átveszi a szót. Büszkén magyaráz:
– Isten mivelünk van! S bár nagy szükség van gyógyszerre meg egyebekre, nem kérünk segélyt! Mert a mi népünk kitartó, állhatatos, akárcsak az apáink, a nagyapáink voltak. Több ezer esztendeje már, hogy ez az ősi civilizációjú, dicső nép megtanulta bölcsen irányítani a sorsát.
Irak földje valóban ősi civilizációval dicsekedhet. A valahai Mezopotámia, vagyis a Tigris és az Eufrátesz menti vidékek a népek és a dinasztiák nagy ívű, változatos egyvelegének adott otthont Kr. e. 3000-től. Délen a sumerok, északabbra az akkádok éltek, aztán asszírok, párthusok uralkodtak itt. Irakot az első világháború után a britek mesterségesen alakították ki, s három, egymástól sok szempontból jól elkülöníthető térséget tagoltak be az országba. Bagdad mégis egész Mezopotámia örökösének vallja magát, s Szaddám Huszein rendszere mintha nem is titkolná, hogy a nemzeti identitást erre az alapra építi. Legalábbis Babilon erről tanúskodik.
Babilon másfél órányi autóútra fekszik Bagdadtól. A múlt században itt bóklászó-ásogató külföldi régészek szinte teljesen széthordták a valahai ókori várost. Híres kapuja például a berlini múzeumot ékesíti. Mára azonban teljes szépségében pompázik a királyi vára. Teljesen újjépítették ugyanis a Kr. e. 604–562 között uralkodott Nabukodonozor királyi palotáját, s ötvenkétezer négyzetméteren – ennyi a palota alapterülete – megidézték az ókori birodalom nagyságát.
Nem véletlen, hogy itt, az óriási falak között sétálgatva jut eszembe egy kedves, ma már híres regény története. Itt játszódik, az ősi Mezopotámia földjén, a Tigris és az Eufrátesz mentén, az ősi édenben, évszázadokkal Krisztus előtt.
Itt él és uralkodik egy király, aki összebarátkozik egy fiatalasszonnyal. (Aki mellesleg férjnél van.) Beszélgetnek mindenféléről: hatalomról, politikáról, törzsi ellentétekről, vallási kérdésekről, lojalitásról. S egymásba szeretnek. Ám az egyik este a fiatalaszszonyt, akit Zabibának hívnak, hazafelé igyekeztében megtámadják és megerőszakolják. A hír hallatán a király fölkiált: egy asszony megbecstelenítése aljas tett, legalább akkora rútság, mint egy ország megtámadása! És másnap a Zabibát megerőszakolók ellen vonul csapataival. Akik között ott van a féltékeny férj is. A csatában meghal Zabiba férje, de életét veszíti maga Zabiba is. Haláluk januári napra esik: pontosabban arra a januári napra, amelyen az Egyesült Államok és szövetségesei 1991-ben támadást indítottak Irak ellen.
Ez a mű kulcsregény. Címe: Zabiba és a Király. A bagdadi könyvesboltokban mindenütt kapni. Elegáns borítóján a Babilon boltívei előtt álló, csábítóan szép nő, az elképzelt Zabiba látható. Mintha Irak megtestesítője lenne, a daliás uralkodó pedig Irak mai vezére, Szaddám Huszein volna.
A regényt világszerte úgy tekintik az Irak-szakértők, mint afféle kulcsot az ország belső helyzetének megértéséhez. A regénynek nincs konkrét szerzője, csak annyit tüntettek fel a borítóján, hogy egy alkotóközösségé a dicsőség. Állítólag Szaddám írta, vagy legalábbis ő íratta. Az iraki tájékoztatási minisztériumban elzárkóznak attól, hogy összehozzanak a Zabiba és a Király alkotóival. Így hát marad a találgatás.
Különösen érdekes, ami az utódlásról olvasható a könyvben. Meghal ugyanis a király, ám a parlamentben disputálók mégsem nyugtalankodnak, mert megvan már az utód, akivel minden halad tovább a régi kerékvágásban.
A király Szaddám Huszein, a kijelölt utód Kuszáj, Szaddám kisebbik fia volna? Sajtójelentések szerint állítólag a 36 éves Kuszáj irányítja az iraki titkosszolgálatot, a hadsereg elit alakulatait és Szaddám speciális biztonsági erőit. Tavaly a Baath Pártban is magas posztot kapott.
Tény, hogy Bagdad utcáin megjelent már olyan kép, amely Szaddámot Kuszáj fiával együtt ábrázolja. Igaz, ott van mellettük az idősebbik fiú, Udáj is, de ő mintha már háttérbe szorult volna. (Ami érthető is: a kicsapongó életéről és hatalmi túlkapásairól elhíresült Udáj ellen ugyanis 1996-ban merényletet követtek el, s bár életét sikerült megmenteni, deréktól lefelé megbénult. Igaz, ma már képes egy-két lépés megtételére.)
Szaddám Huszein látszólagos készülődése az utódlás előkészítésére azt jelzi, hogy rendszerét és hatalmát biztosnak érzi. Joggal. Minden ellenkező híresztelés ellenére ugyanis szilárdan kezében tartja országát. Valódi és lehetséges ellenfeleivel rég leszámolt, mostanában pedig országa népeinek is igyekszik a kedvében járni. Szemet huny a feketekereskedelem és a csempészés fölött. A déli tájakon élő síitákat több szabadsággal kecsegteti, az északi vidékek kurdjainak pedig nagyobb autonómiát, alkalmasint az állam föderalisztikus átalakítását ígéri. Ezzel két legyet üt egy csapásra: magához édesgeti a kurdokat, ugyanakkor külföldön nélkülözhetetlennek tünteti fel önmagát. A külvilág érdeke ugyanis az egységes Irak fennmaradása, s nem egy föderális állam létrejötte. (Gondoljunk csak bele: ez utóbbi esetben a törökországi kurdok is mozgolódnának, s a török állam egysége is veszélybe kerülhetne.) Egyszóval: Szaddám Huszeinnek pillanatnyilag nincs alternatívája. Sem Irakban, sem Irakon kívül. Ebben mindenki egyetérteni látszik – Irakon kívül is.
Az iraki tájékoztatási minisztérium főigazgatója, Udáj Al-Tahi szerint a hosszas embargó és a mostani fenyegetések nemhogy destabilizálták volna Szaddám hatalmát, hanem éppen ellenkezőleg: megerősítették őt s egyúttal az irakiak elszántságát is.
Ráadásul a bagdadi Aranymecsetben egymást érik az Iránból érkezett zarándokok. Buszkonvojokkal jönnek a perzsák Irakba. Jelentősen javul az iraki–iráni viszony. S jelentősen változik Irak megítélése az egész térségben. 1990–91-ben Bagdad még agresszor volt, amely megtámadta a testvéri Kuvaitot, ma azonban már az amerikaiak szegény áldozataként tekintenek rá. Mintha Moszkva is Irak mellé állna. Tarik Aziz miniszterelnök-helyettes egy hónapon belül másodszor készül az orosz fővárosba.
Egy Irak elleni esetleges amerikai támadás – amelyet oly gyakran emlegetnek mostanság Washingtonban – ma már nem találna támogatókra. Még Európában sem. Átrendeződőben vannak a hatalmi viszonyok.
– Az amerikaiaknak az a céljuk, hogy hatalmi hegemóniájukat rákényszerítsék az egész világra; nemcsak az arab országokra, de az afrikai államokra, az ázsiai térségre is, például Afganisztánra, de még Európára is! Azt hiszik, mindent megtehetnek, és uralhatják az egész világot – mondja a tájékoztatási minisztérium főigazgatója. Udáj Al-Tahi szerint a mostani fenyegetőzések alapvető oka az iraki olajkincs. A világ második legnagyobb olajlelőhelye, olajtartaléka ugyanis Irakban van.