Az olimpia izgalmas, látványos sílövőversenyei is bizonyítják, hogy ez a fiatal téli sportág, amely csak 1960-tól szerepel a téli játékok műsorán, milyen sokat változott az elmúlt évtizedben – előnyére. Pedig a „gyerekévei” nem ezt jósolták, mert kimondottan katonai sportágként indult, a felkészülés és a versenyzés egyetlen célja a kiképzés volt: téli körülmények között, sílécen futva a katona pontosan célozzon, hogy le tudja lőni az ellenséget. Nos, ebből a militarista sportágból egy népszerű civil vetélkedés lett. Ebben rengeteget segített a technika, pontosabban az, hogy a nézők számára láthatóvá tették a lövészetet, így ez az összetett sportág közkedvelt televíziós téli show lett.
A hőskorról, a múltról egy felejthetetlen ulánbátori verseny jutott az eszembe. Nem dicsekvésből írom, de egyedüli vagyok a magyar újságírók közül, aki sílövőversenyről tudósíthatott Mongóliából. A hetvenes években, mint a a Népsport fiatal síszakírója, az a megtiszteltetés ért, hogy a magyar csapat vezetőjeként vehettem részt a sílövő Ifjúsági Barátság Versenyen Ulánbátorban. Az első felzúdulást a viadalon az okozta, hogy a szervezők elfelejtették a mongol indulót figyelmeztetni: a felső korhatár 18 év. A szocialista tábor összetartozását jelezte, hogy a túlkoros versenyző falécét látva indulása ellen senki sem tiltakozott. Hangosan kiabáltak viszont az edzők, sőt a precíz NDK-beli szakemberek bojkottal fenyegetőztek, amikor a versenyen az első futó a lőtérre ért, és egyetlen lövésére mind az öt korong leesett a tábláról. Az történt ugyanis, hogy a márciusi mínusz húszfokos éjszaka után a napsütés miatt délre megenyhült az idő, és a rosszul felragasztott korongok egyetlen becsapódástól lezuhantak. A botrány a levegőben lógott, amikor a szovjet szakemberek kitalálták, hogy szegezzék körbe a korongokat. Ezután folytatódott a viadal, viszont sokszor az eltalált korong sem esett le.
Ma már mosolygunk mindezen, és a pontos, gyors tájékoztatást látva az is hihetetlennek tűnik, hogy néhány évtizeddel ezelőtt hazánkban még úgy rendeztek országos bajnokságot, hogy a verseny végén a szervezők levonultak Mátraházára, ahol megebédeltek, majd a versenybírók nekiláttak kiszámítani a végeredményt. Ha nem volt sok induló, a délelőtti bajnokság eredményét délután már leadhattam a sportújságnak.
Az ilyen tudósítás adta az ötletet, hogy magyarosítsuk meg a sportág nevét. A tudósításkor ugyanis a gépíró hölgy megkérdezte, hogy milyen sportágnevet írjon fel? „Biatlont”– kiabáltam többször a recsegő telefonba. „Az mi?” – kérdezett vissza. „Sífutás és lövészet” – magyaráztam. „Akkor miért nem így hívják?” Nos, ebből a jó tanácsból született az ötlet, és magyarosítottuk a biatlont sílövészetre.
A „keresztelő” sem segített a magyar sílövők eredményességén. A hetvenes években Zakopanéban történt egy szpartakiádon, ahol a váltóverseny célja a stadionban volt. A staféták sorra célba értek, a rendezők pedig úgy gondolták, vége a versenynek, és elmentek becsukni a kaput. A magyar edző ekkor rohant intézkedni: ne zárjanak, mert a magyar váltó utolsó embere még nem érkezett be a stadionba.
Salt Lake Cityben ilyen szégyentől nem kell tartanunk, mert versenyzőink váltóban nem indulhattak. Talán az amerikaiak is hallottak a zakopanei esetről?
Szijjártó Péter a Harcosok Órájában: minden, a Trump-Putyin találkozóról - kövesse velünk élőben
