Búcsú egy ligeti fától

Kivágtak néhány faóriást a Városligetben. A tavasz előtti ápolási tevékenységhez tartozó megszokott művelet az ilyesmi. Előbb szakértők vizsgálták felül a liget állapotát, kopogtattak, mint a harkályok, majd jelet rajzoltak egy-egy fára. A halál jelét. Másnap fűrészes emberek érkeztek az ítélet végrehajtására.
Az egyik gyalogösvény mellett több százévesnél is idősebb platán méretre vágott törzse várja már napok óta, hogy elszállítsák. Tehergépkocsikat vontató fürge traktorok érkeznek majd, s nyomukban csak az itt maradt fűrészpor árulkodik a drámai eseményről.
Pusztulásukat a madarak, a frissen érkező tavaszi szelek és a felettünk kavargó felhők gyászolják csak igaz szívvel, mi, akik naponta elsétálunk erre, gyorsan efeledjük a faóriások pusztulását.
A madarak azonban sokáig riadtan köröznek majd a fűrészporral szennyezett tisztás fölött, talán azt a hintázó faágat keresik, amelyen olyan jó volt megpihenni valaha. Magas koronájának legtetejéről szemmel tarthatták az egész környéket. Őszi búcsúzásnál – még emlékszem – tele volt vidám madárfüttyel a rozsdás lánggal égő fakorona.
Sok mindent láttak hosszú életük során ezek az óriásplatánok. Emlékezhetnek régi zászlós felvonulásokra, csinnadrattára, tanúi voltak ádáz csatáknak is, amikor szovjet páncélosok lánctalpa csörgött errefelé fenyegetőn. Őrizték fáradt vándorok álmát, az egyik fa alatt rozzant pad állt valaha, azon szerelmesek ültek egymás kezét fogva, hallgatva a madarak feleselését és a szél ujjainak halk neszezését a lombok közt.
Érkezik majd fiatalos kedvvel, durcásan az idén is a márciusi szél köpenyét lobogtatva, de itt majd visszahőköl hirtelen. Azt a nagy fakoronát keresi, amellyel oly sokat birkózott, amelynek ágaiba beleakasztotta foszlott köpenyét, s amely ím, nincs már sehol. Kivel birkózik ezután kedvére? Talán eltűnődik azon is: ugyan hova mennek öreg korukban a fák?
Az erre csavargó fiatal felhők is észreveszik, amikor sodródva ide érnek a Városligetbe és rácsodálkoznak a fák üresen maradt helyére. Merre járnak az óriások? Azóta már elégtek, parázzsá, hamuvá váltak, elszálltak a semmibe. Micsoda fenséges rettenete a halálnak!
Csendes szomorúsággal üldögélek az egyik közeli padon, és siratom a liget halottait. Egyszer csak azt veszem észre, hogy idősebb asszony ácsorog tétován az egyik megcsonkított fatörzs maradványai között. Mintha keresne valamit. Lehet, hogy tüzelőt gyűjtöget magának az ágakból?
Mögé settenkedem. Amikor észrevesz, rám néz fátyolos tekintettel. Azt mondja: „A fák!… Látja, ez a százesztendős öreg platán is!…”
Visszakullogok a helyemre, az asszony elkísér, és mellém telepszik. Arra gondolok közben, mégiscsak fahulladékért jött, fázik otthon, nincs tüzelője, öreg nyugdíjas lehet. Sajnálom.
Jó sokára megszólal: „Valamikor pad állt a nagy fa alatt, ha emlékszik még rá. Oda jártunk mi Istvánnal. Tervezgettük az életünket… Aztán jött a háború. Ő odaveszett. Elsirattam. Most meg ez a fa is. Mindannyian elmegyünk egyszer?…” – kérdi szorongó szívvel.
Hallgatok. Sokáig nem tudok megszólalni. Mint mondhatnék neki vigasztalásul? Azt, hogy ilyen az élet? Hümmögök, bólingatok, s bennem is régi emlékek rajzanak. Megértem bánatát; talán búcsúzni jött most ide. A fiatalságától, Istvántól, aki énekelve ment a háborúba, és nem tért soha vissza. Ez a fa jelentette neki a múltat, a jókedvet, ez csöpögtetett bele reményt, s most ezt is kivágták, ez is meghalt.
Előhúz egy faháncsot. A halott fa kérgének egyik darabkája. Felém mutatja:
„Nézze csak! Észreveszi rajta ezt a rovátkát? István zsebkésétől származik ez a bevésés… Itt ültünk egy májusi alkonyon, s ő bele akarta vésni ebbe a platánba nevünk kezdőbetűit… De akkor jött erre valaki és megzavarta. Csak ez az egy vágás emlékeztet arra a boldog napra. Hazaviszem. Ha majd nagyon egyedül érzem magam, akkor előveszem…”
Lám, vannak dolgok, amelyek a tűznél is jobban melegítenek. Az emlékek…