Csellengők

A kereskedő bódéjának egyik szögletében biciklikerék csüngött. Elvesztette már a fényét, rozsdás volt és poros. Senki sem méltatta arra, hogy egyáltalán észrevegye. Ki tudja, mióta lógott ott.
– Mennyiért adja? – kérdeztem.
– Magának ezerért – felelte gúnyosan, mint aki látja rajtam, hogy úgysem vagyok vevő.
Ez az a hely, ahol átlátszóvá válik a gesztus, a szavak játékos köröket formálnak, s a legrövidebb út a kerülő.
– Kié lehetett ez a kerék?
– Nagy emberé – bujkált az arcán a mosoly –, találja ki!
– Találjam ki? Szabad a gazda.
– Mit tudom én? – nevetett hangosan, és nem sejtette, hogy egy keréknek, egy jelentéktelen tárgynak észrevétlenül, néhány pillanatra, milyen fontosságot tulajdonított.
Minden tárgy tartogat valami titkos jelszót. A csecsebecsék, a kandalló vasbakjainak figurái, a darálók, szobrok, távcsövek, a képkeretek, a lámpák között békésen alszik a labda, a diszkosz, a súlyzó, a futballcipő, a kerék. Csönd van. Álmodik a hideg. S közben gurul a világ kerekeken. Hol vannak már azok az eredmények, amelyeket ezekkel a tárgyakkal ért el az ember? Elkoptak, kimentek a közhasználatból, s közben a csúcsokat is megdöntötték. A tárgyak elenyésznek nyomtalanul, s csak az emlékek őrzik az időt.
Két fiú állt meg a bódé előtt. Körbenéztek, szimatoltak, s aztán továbbálltak.
– Csellengők – mondta a kereskedő. – A többség csellengő. Fiatalok. Itt laknak a város szélén, gyakran benéznek, sétálnak a piacon, de nem tudják, mit akarnak. Csak bámulnak és nem vesznek észre semmit.
– Pedig sok nagyszerű dolog van itt!
– Nekem mondja?
– A sportszerek mennyire keresett cikkek?
– Ami összegyűlik, az nem menő. A használtcikkpiac sportszerei felett eljárt az idő. A fiatalok ma már mindenből a legjobbat követelik. A legjobb futballcipőt, a legjobb biciklit, s hol van az az idő, ahogy Sándor Csikar mondta, amikor még évekig egy cipőben futballozott valaki. Amikor még egyszerű szögek erősítették a cipőhöz a stoplit. S ha elkopott a csuka, az ember talpa tele lett lyukakkal, vérhólyagokkal. A spicc meg pléhlemezből készült, nem volt puha az orra, mint napjainkban. Kinek kell az ócska, elhasznált gúnya? Nem divat, mint a gramofon, a rézmozsár, vagy a régi vasaló. Más a szemlélet, csak az eredmény kevés… Na, kell a kerék? Magának csak ötszáz…
Nem szép tőlem: kifaggatom, aztán otthagyom kerekestül.
– Az öreg beverte a szundit – mondta a kereskedő a szomszédjára mutatva, aki Jean Gabin fizimiskáját magára öltve álmában is hadakozott – a múlttal.
Azóta is barátkozom a szóval: csellengő.