Elmélkedés Rámalláhban

Nehéz eldönteni, hogy csődbe jutott, vagy sikert ért el a „héja” Ariel Saron 2000 szeptembere óta tartó, intifádát kiváltó agresszív fellépésének politikája, amikor Jasszer Arafat fegyveresei a múlt héten őrizetbe vették azokat a személyeket, akiket az izraeli kormány szélsőséges nézeteket valló idegenfogalmi miniszterének (maga a palesztinok kitelepítése és elszigetelése mellett érvelt egészen haláláig) meggyilkolásával gyanúsítanak.
Látszólag sikerült elégséges nyomást gyakorolni a „terroristának” minősített palesztin vezetésre, és kicsikarni a követelés teljesítését, ám a történések időrendje miatt a kép ilyetén sehogyan sem áll össze. A gyilkosságra ugyanis az összecsapások eszkalációjának egyik állomásaként került sor, melynek kanócát viszont kétségkívül a jelenlegi izraeli kormányfő gyújtotta meg nevezetes Templom-hegyi „korteslátogatásával”. Ebből úgy tűnik, hogy a felkelés ismételt kitörésétől Arafat Rámalláhon belüli mozgásszabadságának vasárnapi visszaadásáig terjedő időszakban a palesztinok voltaképpen statisztaszerepre voltak kárhoztatva: képletesen szólva gyúlékony anyagként reagáltak az izraeli szikrákra.
Megállapítható, az események impozáns ívet futottak be az elmúlt másfél évben, de valódi elmozdulás nem történt. Így bármennyire is kegyetlenül hangzik, a közben erőszakos halált halt közel 1200 ember (majd’ ezer palesztin, több mint kétszáz izraeli) és családjaik áldozata csupán azt a célt szolgálta, hogy bizonyítsa a világnak Izrael fenyegetettségét (ennek minden politikai és financiális következményével együtt), illetve a palesztin nép „terrorista mentalitását” és alkalmatlanságát az önállóságra.