Előre a hadak útján

Az Egyesült Államok elnöke tegnap világossá tette: nem hiába vette szájára a „gonosz tengelyét” alkotó országok nevét. Az ázsiai körútra induló amerikai elnök, George W. Bush amerikai katonákhoz intézett beszédében kilátásba helyezte: az Egyesült Államok egyedül is lecsap a szabadság ellenségeire, ha szövetségesei nem hallgatnak hadba hívó szavára. Lehet, hogy az elkövetkező napokban Észak-Koreával szemben egy kicsit engedékenyebb lesz, hiszen hatnapos útján Kínát is meglátogatja, Peking pedig egyre bensőségesebb kapcsolatokat ápol Phenjannal. Arra azonban a közel-keleti események tükrében semmi remény, hogy a másik két „gonosz” (Irak és Irán) megbüntetése lekerülhet a napirendről. Annál is inkább, mert a sebezhetetlennek tartott Merakava–3 típusú, teljes mértékben izraeli fejlesztésű tank elvesztése, illetve az egyik legrettegettebb izraeli különleges alakulat parancsnokának halála (annak a háznak a romjai alatt vesztette életét, amelyet egy feltételezett palesztin fegyveresre döntöttek izraeli buldózerek) olyan mély sebet üthettek az izraeli hadsereg hiúságán, amely sürgős elégtételt kíván. Izrael igényei pedig kategorikus imperatívuszként jelentkeznek az amerikai politika legmagasabb köreiben.
Úgy tűnik azonban, hogy Amerikát sok minden más is a terrorizmus elleni harc folytatására ösztönzi. Így például a politikusokat egyre harciasabb kijelentésekbe hajszolja az üzletemberek csüggedtsége, akiknek viselkedése a nemrégiben megtartott Világgazdasági Fórumon nyilvánvalóvá tette: nem sok jövőt látnak az amerikai, de a világ kapitalista gazdasága előtt sem. Nem új dolog, hogy ilyenkor sohasem a közgazdászok bölcsessége, hanem a megnövelt katonai költségvetés, a hadiipari termelés felfuttatása nyújt reményt a válságból való kilábalásra, legalábbis átmenetileg. Valószínűleg ennek tudható be, hogy a Pentagon Bush megválasztása óta egyfolytában ellenséget keres magának. Irak és Irán után nem kellett sokat kutatni, hiszen szembenállásuk Amerikával, valamint térségbeli szövetségeseivel nem új keletű, és eddig már két háborúhoz vezetett. Az elsőt Irak és Irán vívta egymással. A másodikat Amerika és szövetségesei indították Irak ellen, amikor az homályos indoklású területi követelésekre hivatkozva megtámadta Kuvaitot. Vajon milyenek a kilátások, ha a volt két ellenlábas, Irak és Irán ugyanazon az oldalon találja magát?
Ezt egyelőre nehéz megjósolni. Bár az iráni diplomácia lázas tevékenységbe kezdett a térségben, így Irak felé is közeledni próbál. A nyolcéves elkeseredett háborúskodást azonban, amely mindkét oldalon sok emberi és anyagi áldozatot követelt, nem könnyű elfelejteni. Azon felül egyelőre kevés országról lehet tudni biztosan, kinek az oldalára állna egy ilyen konfliktusban. Törökország – mint Amerika régi és hűséges szövetségese a térségben – már letette a garast, s közreműködése árát is megszabta. Az egyezkedés azonban nagy belpolitikai vihart kavart. Egyesek a török nemzeti érdekek elárulását látják benne, Irak esetleges szétesése ugyanis hosszú távon többet árthat a török szuverenitásnak, mint amenynyi hasznot hozhatnak az Ankarának ígért kirkuki és moszuli szénhidrogénmezők. Szaúd-Arábia lojalitása még kétségesebb, hiszen az iszlám fundamentalizmus nagy exportőrének bizonyult, és legszívesebben megszabadulna a területén lévő amerikai támaszpontoktól, amelyek nélkül bármiféle amerikai akció a Közel-Keleten elképzelhetetlen.
Az azonban már most világosan látható, hogy a két ország jelentékeny katonai erőt képvisel. Irak hadserege 40 százalékára zsugorodott (350-400 ezer fő) az Öböl-háború óta, amikor is még a világ negyedik legnagyobb hadserege volt. Arra azonban jelenlegi állapotában is alkalmas, hogy könnyűszerrel elbánjon Szaddám Huszein belső ellenzékével, és veszélyeztesse szomszédait. Fegyverzete 1990 előtti varsói szerződésbeli régiség, s az utóbbi tíz évben nem sokat költöttek a karbantartásra. Ennek ellenére az amerikai stratégák úgy vélik, hogy a Közel-Keleten állomásozó jelentékeny amerikai haderő nem képes szárazföldi offenzívát indítani Irak ellen jelentős csapaterősítések nélkül.
A 68 milliós Irán sem tekinthető éppen könnyű falatnak. Mintegy félmilliós létszámú hadserege van, amihez hozzászámítandó az Iszlám Gárda (Paszdarán Ingilab) 125 ezer jól kiképzett és főként az iszlámért folytatott harcra erősen motivált harcosa is. Az utóbbinak saját légiereje is van, kínai gyártmányú rakétáival megbéníthatja az Amerika-barát arab államok olajkitermelését és szállítását, amely lehetőség már most erősen foglalkoztat egyes Perzsa-öböl menti országokat.