Én nem tudom...

Én nem tudom, mi minden és ki mindenki jó egy választási plakátra. Abban sem vagyok biztos igazán, hogy az úgynevezett óriásplakátok alapvetően befolyásolják a közvéleményt, és döntő mértékben járulnak hozzá egy-egy párt sikeréhez vagy kudarcához. Vannak olyan politikai csoportosulások, amelyek választási szereplésén a legtökéletesebben kivitelezett látványkompozíció és vizuális ötlet sem segít, ennek ellenére szép pénzt költenek arra, hogy gigaposztereken hívják fel létezésükre az emberek figyelmét.
Természetesen sokféle plakát van, kicsi és nagy, továbbá közepes, a legtöbbön különböző (kicsi, nagy és közepes) jelöltek arcképe tekinthető meg függetlenül a fizimiska minőségétől. A legnagyobbak fotója emberfeletti méretekben kerül fel a fő hirdetési helyekre, egyesekből csodálatot, másokból utálkozást váltva ki. Annyi mindenképpen biztos: egy párt, amely valamennyire is ad magára, nem mondhat le arról, hogy óriásplakáttal hintse tele az országot Battonyától Nemesmedvesig. (Ez a két helység egyébként kezdő és végpontja volt az 1945-ös felszabadulásnak, amely a Tovaris konyec feliratú grafikai bravúrba torkollott végül.)
Most két olyan plakátot említenék meg, amely elrévedésre késztet. Az egyik az SZDSZ jágói stílbravúrja az ominózus kézcsókról és Kuncze Gábor vizuális galantériájáról. Az ármány magas fokán áll ez a mű. Anélkül, hogy a legcsekélyebb valóságtartalmat hordozná, dokumentumként jelenik meg, s hatásosan sugall olyasmit, ami nincs. Az alap, amelyre épül, azonban lassan kezd gumicsontjelleget ölteni; a liberálbal PR-szakemberei és sajtómunkásai úton-útfélen rágicsálják, így eme virtuóz poszter ütőereje a választások idejére valószínűleg csökken.
Thürmer Gyula Munkáspártja legalább ilyen kitűnő, a népképzelet alacsonyabb szféráit megcélzó ötlettel rukkolt ki. Plakátjukon Kádár János 1957. május elsején készült fényképe áll, s a szocialista-kommunista múlt mély üregeiből az úttörővasút képe dereng föl. Az ifjú Kádárral és a csillebérci nosztalgiával kampányolni 2002-ben nem csupán pofátlanságnak, de bugyutaságnak is tűnik. Teljesen függetlenül attól, hogy Kádár János épp az ábrázolt korban vált számos – ma hősként tisztelt – ember gyilkosává, ez a plakát a legcsüggesztőbb anakronizmus. Ám sajnos azt az érzést is felkelti bennünk, hogy élnek még közöttünk olyanok, akik a „derűt” és optimizmust sugárzó mélykommunista hazugságot komolyan veszik, és képesek szívbéli átélésére.
Tűnődjünk most el azon, miféle óriásplakátokkal lehetne még hatni a baloldal szavazótáborára.
Szívből ajánlható például ikerplakátként az MSZP bármelyik éltesebb csúcsvezetőjének ifjabb kori és mai fényképe, ifjabb kori és jelenlegi elvtársakkal és polgárokkal való találkozás közepette. Aláírásként idézet egy hajdani csúcsslágerből: „Az égen néma állócsillagok”.
Vagy: ifjabb kori és jelenlegi koszorúzások március 21-én, április 4-én, november 7-én, illetve október 23-án. Aláírás: „Mi mindig mindenkinek mindent megbocsátunk”.
Vagy: egy óriásplakáton az MSZP három „frontembere”, Horn, Kovács, Medgyessy, amint éppen „szőrös talpú” román vendégmunkásokat tuszkolnak ki a határsorompó alatt. A felirat: „Mi nem csesszük el!”
Vagy: derűs, lezser Medgyessy-kép Kuncze-bajusszal. Aláírás: „Ne félj! Végül csak összenő”.
Vagy: sárga-kék és piros-fehér-zöld csíkozású overallba öltözött kukáslegények küzdenek a szemét elszállításának jogáért a magyar Parlament előtt. Aláírás: „Mi erre is nemet mondunk”.
Hogy az ilyen plakátok és az egyéb PR-erőfeszítések győzelemhez segítik-e áprilisban az egyébként internacionalista és szomszédbarát baloldalt, én nem tudom…