Hogyan lettem nacionalista?

Minden a szüleim válásakor kezdődött. Aha! – mondják most sokan, hogy íme, a klasszikus történet: csonka család, miegymás, szegény, szerencsétlen gyerek rossz társaságba keveredik, megeszik a disznók, bőrig lerántatja a séróját, bakancsot húz meg bomberdzsekit, és már megy is bele a lakótelepi éjszakába a kisebbségeket gyűlölni, ráadásul a párnája alatt Adolf Hitler arcképét őrizgeti. Pedig itten szó sem lesz speciális célokra használt baseballütőről, pusztán két atyai örökség körül bonyolódik a cselekmény.
Édesapám Vasas-drukker. Hatéves koromig én is az voltam, kaptam is eleget érte: a helyi, megyei első osztályú csapat megszállottjai általában szó nélkül orrba bokszoltak a homokozóban, de így legalább – megelőzve az újkori testfestőmozgalmakat – legálisan viselhettem a szemem alatt a klub színeit. A Vasasról egyébként nem sok mindent tudtam, mert a televízió műsorai közül csak a Zsebtévé hozott izgalomba, a versmondó lány viszont ritkán beszélt a nemzeti futballbajnokságról, Hakapeszi meg pláne.
Ellenben az általános iskolát már a Ferencváros vidéki tagozata elméleti B közepének tagjaként kezdtem el, épp csak rügybe fakadt piros-kék pályafutásomat ugyanis durván derékba törte az apaváltás. Érkezett tehát a nevelőszülő, s vele a Fradi, én meg az atyai útmutatás hatására zöld-fehérbe öltöztettem a szívemet, ahogy az egy szófogadó, elsős fiúcskától elvárható. Csakhogy igazából nem érdekelt a foci, inkább a kosárlabda felé kacsingattam, így az egész időszakból mindössze annyi zöld gyepes emléket őrzök, hogy Jancsikát akkor küldték pályára, ha valakit iszonyatosan föl kellett rúgni. Mégis, ha megkérdezik, melyik csapatnak szurkolok, a mai napig az válaszolom, hogy a Fradinak, pedig a jelen összeállításból is csak Szabadi neve ugrik be. De legalább a nevelőapám örülhet.
Mostanság azonban egyre rosszabbul érzem magam a bőrömben. Nyugtalanul alszom, korán ébredek, horrorisztikus álmaimban pedig Jancsika elől menekülök, akit miattam küldtek a pályára, hogy ugyan teljesítse már a kötelességét. S mindez azért, mert a Liberation című lap megírta, hogy a Ferencváros a szkinhedek és nacionalisták bástyája. Most dobhatom sutba az alakulgató karrierről és a hőn áhított polgári létről szövögetett ábrándot. Hiszen Európában már úgyis tudják, hogy én is csak egy vagyok a nacionalista szkinhedek közül.