(I)gazságszolgáltatás

Magyarországon a második világháború után a győztes hatalmak rendelkezéseinek megfelelően népbíróságok alakultak. Feladatuk az volt, hogy felelősségre vonják a háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőit. A népbírósági eljárások azonban lehetőséget nyújtottak a berendezkedő kommunista hatalomnak arra, hogy leszámoljon az útjában álló társadalmi és politikai ellenfeleivel, az igazságszolgáltatás felhasználásával.
Megszűnt a törvény előtti egyenlőség, helyébe az osztálybíráskodás lépett. Ez azt jelentette, hogy a bíróság súlyosbító, illetve enyhítő tényezőként értékelte a vádlott származását, vagy ahogy ők nevezték: osztály-hovatartozását. Ugyanazért a cselekményért lényegesen súlyosabb ítéletet kapott a kulák, a burzsoá vagy az arisztokrata, mint a szegény paraszt vagy a munkás. Nagy szerepe volt ennek az ítélkezésnek a magyar birtokos parasztság tönkretételében. Az úgynevezett kulákperek háromszázezer embert érintettek. Megfosztották őket vagyonuktól, szabadságuktól, több esetben életüktől és minden esetben becsületüktől.
A magyar bíráskodás átvette azt a szovjet jogelvet is, amely megszüntette az ártatlanság vélelmét, és lehetővé tette bizonytalan tényeknek a vádlott terhére való alkalmazását. Bizonyíték helyett sok esetben megelégedtek a kínzással kikényszerített „beismerő” vallomással. Nem a vádlónak kellett a vádlott bűnösségét bizonyítania, hanem a vádlottnak, hogy ártatlan. A törvény nem védte többé a polgárt: ellene fordult.
1950-ben formailag is megszűnt a bíróságok függetlensége. A Legfelsőbb Bíróságot az igazságügy-miniszter felügyelete alá helyezték (1950. évi IV. tv.). Sok esetben nem is törvények, csak kormányrendeletek alapján szabtak ki súlyos büntetéseket, esetenként tíz évet is (2560/1949). Titkos, vagyis ki nem hirdetett rendelet alapján sújtották halálos ítélettel azokat a katonákat, akik külföldre próbáltak szökni. Hozzátartozóikat feljelentési kötelezettségük megszegése címén börtönözték be (1950. évi XXVI. tv.).
Ezekben az években több mint harmincötezer ember ült börtönben. 1953-ban Nagy Imre kinyittatta ugyan az internálótáborok kapuit, és közkegyelemben részesített több mint tizenötezer embert, de rehabilitálás, kárpótlás csak a 474 munkásmozgalmi elítélt esetében történt.
1945 és 1956 között csaknem négyszáz embert végeztek ki politikai okokból, és csaknem minden harmadik felnőtt ellen hatósági eljárást indítottak. Az 1956-os forradalomért és szabadságharcért a Kádár-rendszer példátlanul brutális bosszút állt. Bevezette a rögtönbíráskodást, a statáriumot (1956. évi XXVIII. tvr.). Egy év alatt százötvenkét halálos ítéletet hoztak. A halálbüntetés kiszabhatóságának korhatárát tizenhat évre szállították le. Vágó Tibor e törvény alapján ítélte halálra a fiatalkorú Mansfeld Pétert, akit később kivégeztek.
A népbíróságoknál nem érvényesült a súlyosbítási tilalom sem. Huszonegy olyan halálos ítéletet hirdettek ki, ahol a vádlott első fokon enyhébb ítéletet kapott, és enyhítésért, illetve felmentésért fellebbezett, a vád pedig nem kért súlyosbítást.
Az ítéletekről a bíró előzetesen úgynevezett koordinációs bizottságokon egyeztetett. Ezeken részt vett a megye párttitkára, rendőrkapitánya, bíróságának elnöke és főügyésze.
A tizenkét nap szabadságért több mint tizenötezer embert ítéltek börtönbüntetésre, és több száz embert végeztek ki. Kétszázezer ember menekült el az országból.