Jean Claude Flachat magyarországi naplójából

Magát „hasznos polgárnak” mondta az a francia kereskedő, XVIII. századi viágcsavargó, Jean Claude Flachat, aki Európa nagy részét, Kisázsiát, Indiát és Afrikát is bebolyongta. Jószemű megfigyelő volt, akiben a romantikus hevület meg a praktikum összefért. Flachat 1766-ban Lyonban közreadta úti kalandjainak krónikáját, amelyben 1744-es magyarországi útjának is szán egy fejezetet. Amúgy szorgos iparos és kereskedő volt, aki útjai tapasztalatait otthon kamatoztatta: virágzó szövőgyárát XV. Lajos király a megtisztelő „királyi manufaktúra” címmel ajándékozta meg.
Hóesésben, lovas kocsin Sopronnál érkezik Magyarországra, amelyről ennyit tud: „Hallottam borairól, gyapjújáról, gyümölcseiről, érceiről, búzájáról.” Győrbe épp egy – a várost elemésztő – tűzvészkor toppan be a kalandor francia, aki úgy mutatja be magát, mint akit gyerekkorától fogva tart az „utazás rögeszméje”, ami ellen hiába is küzdött, végül csak neki kellet vágnia a nagyvilágnak. Meglepi a győri tűzkárosultak életrevalósága, akik ahelyett hogy balsorsukon siránkoznának, azonnal építkezni kezdenek, és mentik, ami menthető.
Útközben sok mindent papírra vet, furcsaságokat és mindennapi életképeket. Ír az útonállókról, a víztározókról, a temérdek szúnyogról, a szalmafedelű és részben földbe vájt falusi viskókról. „A templomok – mint említi – nyomorúságos építmények, néhány rossz festmény a díszük, harangtornyuk szögletes és szalmával fedett.” Igaz, ami igaz, a török világban leromlottak a keresztény templomok, jó, ha álltak. Ír az utak lehetetlen állapotáról: néha mocsarakon kellett átvergődniük, és pásztorok tüzeinél éjszakáztak. Siralmas a török uralom után nyomorúságban tengődő lakosság látványa – csak az idegenek járnak lóháton vagy szekéren, „a magyarok mindig gyalog és mezítláb, még télen is”. Bemutatja, hogyan vernek cölöphidakat a lakosok a kisebb folyókra: „Keresztbe és hosszába ágakkal összekötött fákat helyeznek el, néha csak az első sor ágat fedik be, s megtörténik, hogy a kocsik kerekei a fák közé szorulnak.”
Útja dél felé kanyarodik. Benéz az „öt templom városába”, Pécsre, majd Szigetvárra. Megtekinti a Balatont is, amely tele van halakkal, és az itteni viharok szerinte olyan szörnyűek, mint a legtágasabb tengereken. Budára érve aztán bemutatja a török uralomból magához térő települést: „Ez a város félig hegyen, félig a Duna partján épült. 1686-ban a törökök – amikor látták, hogy tovább nem védhetik – tönkretették és felégették, de a várost azóta elég jól rendbe hozták. Két fellegvára van. A külső erődítések elkészültek, de hátravan még a város belső övezetének megerősítése.” Ezután a híres budai fürdőket veszi sorra: „A fürdők a Duna partján vannak. Az a hírük, hogy sok betegnek visszaadták egészségét. A legegészségesebbek is használhatják a vizet anélkül, hogy kárukra lenne. A fürdők házakban vannak, amelyek kerek tetejűek, a boltozat közepe nyitott, hogy a kiáramló gőz eltávolodhassék. A terem közepén lépcső vezet lefelé, a fürdőbe, ahol nyakig ér a víz…”
Megemlíti még, hogy a császárnak külön fürdője van, amely nem jobb, mint a nagyközönségé. Ezután vet egy pillantást a túlsó partra is, és megállapítja: „A Budával szomszédos Pest bájos kisváros, kaszárnyái megérdemlik az érdeklődők figyelmét. Eléggé hasonlítanak az Invalidusok palotájához.” Amiben nem téved a derék Flachat, hiszen a pesti Invalidus-palota, a rokkant és leszerelt katonák laktanyája – a későbbi Városháza – valóban a híres párizsi Invalidus-palota mintájára épült fel 1728 és 1737 között.