Katedráról a szénbányába

Borosy András történelem–földrajz szakon, Eötvös-kollégistaként végzett a budapesti egyetemen 1944-ben. A háború alatt visszakerült szülővárosába, Debrecenbe, ahol a pedagógiai vizsgákat is letette. A debreceni egyetemen díjtalan gyakornokként kezdett, majd tanársegéd, végül adjunktus lett a történelem tanszéken. Később egy beépített kommunista ügynök álösszeesküvésbe vonta be, majd egy kreált per után hét év börtönbüntetést kapott. A szénbányákba kényszerített – ma 81 éves – volt egyetemi oktató 1972-ben a történelemtudományok kandidátusa lett, rá húsz évre pedig elnyerte az akadémiai doktori címet.

Először 1948-ban érződött a kommunisták jelenléte a debreceni egyetemen, amikor Bóka László, az akkori kultusztárca államtitkára, az egyetemi nyitóünnepségen így kiáltott fel: „Éljen szeretett vezérünk, Rákosi Mátyás elvtárs!” – kezdi a visszaemlékezést Borosy András. A történelem tanszék vezetőjét, Szabó István professzort (aki nemcsak kiváló történész, hanem erős egyéniség is volt) a kommunisták szerették volna megnyerni maguknak. Ez azonban nem sikerült, és az elvtársak úgy vélték, hogy ezért a professzor környezetét tehetik felelőssé. Andics Erzsébet, a kommunista párt tudományos és kulturális osztályának akkori elnöke Szabó Istvánt debreceni kiskirálynak titulálta, akinek „a sleppjét szét kellene robbantani”. Borosy András erről elmondja: 1950 tavaszán az egyetem négy adjunktusát, illetve tanársegédjét az ÁVH őrizetbe vette, majd egy monstrepert kreáltak. Az elsőrendű vádlott maga Borosy András volt, aki hét év büntetést kapott, a másodrendű vádlottra, Módy György tanársegédre öt évet, Bodolay Gézára, az irodalmi intézet adjunktusára öt évet, Papp Lászlóra, a magyar nyelvészeti tanszék tanársegédjére pedig négy évet szabtak ki.
Az ÁVH trükkös megoldást választott a „robbantásra”. Egy beugrató embert küldtek az egyetemre, aki nem létező öszszeesküvésbe szervezte be a rendszerrel elégedetlen oktatókat. A beugratók az úgynevezett Magyar Közösség Csoportnak egy, még „le nem bukott” szárnyát képviselték. A szerveződést egyébként 1946-ban számolták fel, vezetőik közül Donáth Györgyöt kivégezték, Dálnoki Veress Lajos tábornokot pedig életfogytiglanra ítélték. A beugratók Borosy Andrásékat – többek között – röpcédulák terjesztésére vették rá, az ÁVH azonban hamarosan letartóztatta őket. Borosy 1950 tavaszán került az ÁVH debreceni rendőrségen lévő börtönébe. Az erőszakos kihallgatások három napig tartottak. A vallatók általában bakanccsal térden vagy alatta rugdosták a rabokat. Emellett a pofonokkal sem takarékoskodtak. Borosy András végső elkeseredésében azt találta mondani kínzóinak, hogy a szovjet repülőteret is fel akarta robbantani. Erre a veszélyes humor kategóriájába sorolható megjegyzésére kapta meg az utolsó pofont azzal a megjegyzéssel, hogy „hazugságokra nem kíváncsiak”. A három nap éjszakáin a verőlegények különböző fárasztási technikákat is bevetettek. Ilyenkor nem annyira a pofonok, mint a különböző tornagyakorlatok domináltak. Az ébrentartás mellett további kínzási módszer volt a gyakori önéletrajz-íratás. A verőlegények ilyenkor próbáltak ellentmondásokat keresni a politikai foglyok vallomásaiban, de nem jártak sikerrel. Borosy András ötven napot töltött egy fapriccsen, kabáttal takarózva az ÁVH-n, majd átkerült az újabb ötven nap múlva kezdődő tárgyalásig a debreceni törvényszéki fogházba.
Ítélethirdetés után két esztendőn át Márianosztrán tartották fogva, utána egy évre a várpalotai szénbányába került. Mint meséli: egy szép napon bevitték az ÁVH váci börtönébe, ahol arra akarták rávenni (sikertelenül), hogy számára teljesen ismeretlen ügyekben valljon egykori debreceni barátai ellen. Nemleges válaszai után három hónapig még ott tartották, majd egy tatabányai szénbányába szállították, ahol még közel három évig kellett dolgoznia.
A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem volt adjunktusát 1956. április 30-án, egy éjszakai műszak után váratlanul behívták a börtönparancsnokságra, ahol közölték vele, hogy néhány óra múlva szabadul. Ezután segédmunkásként helyezkedett el egy édesipari gyárban, ahol hét évig dolgozott. Itt ismerkedett meg a feleségével, aki elmondása szerint minden addigi szenvedéséért kárpótolja mind a mai napig.
A csokoládégyárból egy évre az esztergomi levéltárba került, majd újabb esztendőt töltött Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtárban. A végső állomást 1965-ben a Pest megyei levéltár jelentette, ahonnan tavaly, 80 évesen ment nyugdíjba. Mint fogalmaz: utolsó munkahelyének köszönheti, hogy az idegei jók maradtak, azaz folyamatosan szidhatta a kommunista rendszert. Megtudta, hogy főnöke olyan jelentéseket írt a párt vezetőségének, amelyekben biztosította azokat arról, hogy Borosy nem az, akinek vélik.