Katonás múlt, katonás jelen

Hadtörténeti múzeumnak kaszárnya a legjobb helye. A miénk ott van, ezzel tehát rendben volnánk. Azzal már kevésbé, hogy alapításáról épp akkor döntöttek, amikor hadaink az összes fronton hátráltak, és lövészárok helyett sírokat ástak. 1918 nem a magyar hadi sikerek éve volt. Úgy gondoltam, ezzel fogom kezdeni a dolgot fenn a Várban, Holló Józsefnél, a múzeum direktoránál, aki katonaember: tetőtől talpig tábornok.
A civilek többsége, mint én is, a hadügyekről hebehurgyán gondolkozik. Sokáig hittem, hogy aki ilyen rangot visel, mindig egyenruhában jár-kel, nadrágján a piros stráffal. Marhaság. Egy tábornok, ha tényleg az, elég, ha feláll az asztala mellől, s tesz három lépést a kézfogásig. Hiába van civilben, minden mozdulatából harsog, hogy katona és rangos. Holló József így jött elém.
Hajdanán, ötévesen, amikor még határtalan lehetőségnek látszott a világ, magam is ábrándoztam ilyen rangról. De aztán drága anyám cipőmbe rakta az első lúdtalpbetétet, s éreztem, hogy a győztes csatákat nem én fogom megvívni. Mást kell csinálnom.
De semmi merengés. Ilyen helyen jobb, ha az ember hamar a tárgyra tér. Mit is akartam kérdezni? Megvan.
Tábornok úr, a múzeumot az első világháború utolsó évének végén alapították. Miért éppen akkor döntöttek így, amikor a magyar katona puskája csövébe, örömében vagy bánatában, őszirózsát dugott?
A mosolyról, ami a kérdést fogadja, bölcsebb koromban tanulmányt fogok írni. Valószínű címe ez lesz: Hogyan kérdezi egy hátországi szakszolgálatos a kétcsillagos tábornokot?
Holló József is ilyesmire gondolhat, mert nagy lélegzetet vesz.
Nézze, mi már a kiegyezés óta akartuk, hogy a nemzetnek legyen egy múzeuma, amely bemutatja a magyar katonai múltat. A millenniumi ünnepségre kifejezetten azért készült komoly kiállítás, hogy annak anyagából múzeum legyen. Nem lett, s az ügy csak 1918-ban került a kormány elé. Ki is jelölték a múzeum helyét: a Gellérthegyre került volna, de végül a levéltár épületében szorítottak neki helyet. Onnan hurcolkodott le a Mária Terézia laktanyába, s majd csak 1937-ben kapta meg a végleges helyét itt, a Várban, a Nádor laktanyában.
A gyűjtemény már kezdetben igen értékes volt. Jó példa erre a 24 ezer harctéri fénykép az első világháborúból. Az anyag nagy része Bécsből került hozzánk, ott volt egy hadtörténeti múzeum korábban is, de közös, ahogy az egy rendes monarchiában lenni szokott. A kettéválásról 1926-ban egyezmény született, ebben rögzítették, hogy a kutatásokat a mieink kinn is folytatják. S bármily hihetetlen, néhány magyar tiszt azóta is Bécsben dolgozik, folyamatosan és mindmáig. Most is két munkatársunk van kinn.
A Hadtörténeti Múzeumot, töredék időt kivéve, mindig katonák vezették. Azt kevesen tudják, hogy itt nem csak múzeum van. Ide tartozik a Hadtörténeti Intézet, a könyvtár, a levéltár, a hadisírgondozás, a térképtár, az irattár.
Az órámra nézek: a tábornok azt mondta, harmincöt perce van a beszélgetésre.
De nem csak beszél. Sisakdarabot mutat, egy vásott gyalogsági ásót, Mannlicher-lőszert – nemrég ásták ki a múzeum kutatói az első háborús olasz hadszíntereken. Magyar katonák felszerelése volt, velük együtt temette be őket a föld.
Folyik a hadisírok feltárása Oroszországban is. A doni áttörés helyén, Urivnál és Borgyirevkánál, ahol ötvenezer magyar katona veszett oda, emlékhely is épült. E téren sokat tanulhatunk a német hadisírgondozók szövetségétől. Példamutató tisztességgel és szeretettel temették újra halottaikat Budaörsön, Veszprémben és Pécsett. Nekünk is így kéne, mert sok az adósság. Ötven évig ilyesféle tisztességet hősi halált halt magyar katona nem kapott. Ezért szenteljük a múzeum egy részét az ő emléküknek. Jöjjön, megmutatom.
A harmincöt percből eltelt harminc. A maradék ötben fogjuk beszáguldani a termeket?
Aligha. A tábornok már az első fordulóban megáll. Ugye, azt kérdezte az előbb, nem telepedett-e rá a politika a múzeumra? Említettem, hogy csaknem mindig katonák irányították, s ez sok rossztól megóvta. Tudja, miért? Mert a katonának hivatása a honvédelem, ezért a hazaszeretete tudatosabb. Amit ebben a házban lát, a haza múltjának nagyon fontos része. Megóvni olyan emberek tudják igazán, akiket erre eskü is kötelez.
Itt van például ez a terem. Egy idő óta huszárteremnek hívjuk. A képeket körben Vágó Pál festette, az 1900-as párizsi világkiállításon első díjat nyert vele. A huszárság története. Az ott elöl Simonyi óbester… Érzi a hangulatát? Ezt a múzeumot át lehet élni. Aki ide eljön, megtudja, mit jelent magyarnak lenni.
Ebben a teremben a Pacor család relikviáit állítottuk ki. Tizenhárom tisztet, köztük öt tábornokot adtak a hazának. De jelen voltak a civil életben is: Simándy József felesége Pacor lány volt. Amit lát, mind a család tulajdona. Megőrizték a leghitványabb időkben is, mert tudták, hogy érték. Nem forintban: erkölcsiekben. Már le kellett volna szednünk, hogy helyére rakhassunk egy új kiállítást. Nem lehetett, akkora volt az érdeklődés. Szeptember végéig nyitva marad.
Megállok, nézem. Honnan egy katonában ennyi hév? Emlegette, hogy hegyi képzést kapott, a Kaukázusban és az Alpokban trenírozták, de tárlatvezetésének lendülete és láza nem onnan való. Nincs egy éve, hogy a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója lett, de Tóth Ágostonról, katonai térképészetünk atyjáról úgy beszél, mintha most is élne, s vele együtt rakta volna ki a falra a színvonalas lapokat. De hát, szerkesztő úr, tudja ön, hogy a magyar térképészek a világ legjobb térképészei? És nem csak a múltban. Ma is.
Azt hiszem, megvan az ok, miért lett ő tábornok, én meg csak hátországi szakszolgálatos. A fűtöttség, ahogy ránéz egy huszáruniformisra, az öröm, ahogy puha kézzel, mintha asszony volna, végigsimít Batthyány miniszterelnöki székének bársonyán. Vagy ahogy megáll, és azt mondja: kérem, még mindig hiányzik 55 ezer katonánk és kétszázezer munkaszolgálatosunk, akik a második világháborúban pusztultak el. Nem tudjuk, hová temették őket, de feladatomnak tartom, hogy ez a szám csökkenjen, és egyre kisebb legyen.
Még megtudom, hogy az oroszok korrektek a kinti katonasírok feltárásánál, hogy Európa legjobb fegyvertörténésze magyar és a múzeum munkatársa, hogy novemberben az épület vendége lesz a NATO-akadémia 148 embere, még kiborítom a kávét, aztán elköszönök.
Jó mulatság volt. És férfimunka.
***
A Hadtörténeti Intézet és Múzeum címe: 1014 Budapest, Kapisztrán tér 2/4. Telefonszáma: 356-9522. Március 31-ig hétfő kivételével 10-től délután 4-ig, április 1-jétől este hatig tart nyitva. Belépődíj felnőtteknek 300, nyugdíjasoknak és diákoknak 100 forint. A családi jegy 500, a magyar nyelvű tárlatvezetés 1000 forintba kerül. Van vezetés angol és német nyelven is, családoknak 2000, felnőtt- és diákcsoportoknak 2500 forintért. Fotójegyet 500, videojegyet 1000 forintért lehet váltani.