Képek, színek, anyagok

A Spektrum televízió sorozata mostanában színes képsorokkal idézi meg a második világháború történetét, s ezzel döbbenetesen jelen idejűvé teszi az eseményeket. A fekete-fehér fotók viszont az egyszeri történést mintegy kimerevítik az időben, most már mindig jelen lévővé teszik a tömeggyilkos mozdulatát, amint meghúzza a ravaszt, s kimerevednek az időben az áldozat arcvonásai. A Terror Házában ez az időtlenség és a szüntelen jelen egyszerre van jelen. A történelemmel szembesülünk, de ez a szembesülés képek, színek, anyagok érzékelésén keresztül történik. A látogatóra hatnak a látvány általános törvényszerűségei, de módosítják az élményt addigi egyéni tapasztalatai.
A megszokott nagyvárosi szürke falak világából a fekete pengefal és a kivágott betűkkel, jelképekkel tagolt eresz emeli ki az épületet. Messziről ma is olyan minden, mintha mi sem történt volna itt 1944–1956 között, az épülethez közeledő számára viszont nemcsak a szavak jelentése, de a betűk, jelek körvonalainak keménysége, élei, a szürkére festett átláthatatlan ablakok is elárulják, hogy odabent valóban a terror házával találkozik. A fekete és a vörös birodalommal, amely itt is, ott is egyszerre jelenik meg a múlt szürkésbarnájában és a jelen idő színeiben: az optimista plakátok színkavalkádja, hősi pózai szembesülnek a kitelepítettek sorsáról szóló akták, dossziék sárgásbarnájával, az ünnepi tribünök vöröse a főszereplők lehallgatására is szolgáló műszerek zöldes-szürkés rejtőszíneivel. Újabb és újabb fehéren derengő jégtáblák úsznak felénk a Duna vizén, amelybe 1944 telén belelőtték áldozataikat a nyilasok, s újabb és újabb irányba fordul a labirintus, amelynek falában a téglákat egykilós zsírtömbök alkotják, a kirabolt, meggyalázott vidéki magyarság útját jelezve.
A vörös a diadal színe, de az áldozatok vérét is láthatatlanná teszi. A fekete a gyászé, az emlékezésé. A körfolyosós belső udvar közepén szovjet tank, körülötte kiömlött olaj, amelyben tükröződve megkettőződik, óriási méretűre növekszik a valóságban sem kicsi, négy szint magasságú tabló, amely az áldozatok arcvonását őrzi, valójában az egész épületet birtokba veszi e tabló, amely mindazok sorsát megidézi, akik a fekete vagy vörös terrornak áldozatul estek. A pincében kapott helyet a gyilkosok tablója, a kisméretű képek fekete kerete itt arról beszél, hogy erkölcsi értelemben már akkor halottak voltak, amikor éltek. Az élet utáni vágy apró jelképei azok a tárgyak, amelyeket a gulagon is megőriztek az odahurcoltak, az áldozatból végül mégis megszületett szabadságé azok a keresztek, amelyek pislákoló fényű zseblámpákkal örökmécsesekként őrzik az áldozatok emlékét.
Valahol itt van az a pont, ahol a „kiállítás” véget ér, s ahol a rekonstruált formában is a leghitelesebbnek tűnő terek fogadják a látogatót. Szürkésfehér, penészes falak, csupasz betonpadlók, sivár priccsek. Olyan büntetőzárkák, amelyekben csak állni lehetett, vagy éppenséggel csak feküdni a csupasz betonon. Két verés között magához térve itt érzékelte csak tapintással a világot a kínvallatott, a hideg fémet, a betont, a nedves falat. Ez volt az a hely, ahol még az is a túlélés esélyét jelenthette, ha priccsre fekhetett, s ahol pokrócot talán csak a betegszobában kapott a fogoly.
Ez az a hely, ahol a Terror Háza leginkább a terror háza maradt. Elemi élményt adnak a szűk, nyomott terek, amelyekben még a csatornából áradó bűzt is érezni lehet. Itt érzi meg igazán a látogató azoknak az igazságoknak a fontosságát is, amelyeket csak a valóban kortárs művészet fogalmazhat meg. Kiváló munkát végzett F. Kovács Attila építész. Mintha azt mondaná az épület – mit is mondhatna mást egy igazi kiállítás? –, hogy arról, ami történt, a szavak mellett, azokon túl a képek, a színek, az anyagok beszélnek igazán.