Kopogtató művészet

Oktalan ember az, aki azt hiszi, kopogtatócédulát gyűjteni egyszerű feladat. Az ajánlások összeszedése komoly felkészültséget, tudományos elmélyültséget és alaposságot, nyugodtan mondhatjuk, művészi hajlamot igényel a vállalkozó kedvű aktivistától. Ezért egy párt, amelyik ad magára, nem küldi hebehurgya módon csak úgy bele a vakvilágba kopogtató embereit, hanem elméleti és gyakorlati szinten felkészíti, kiokosítja őket.
Így tett az SZDSZ is. A párt nem sajnálta a szellemi energiát, időt, pénzt, fáradságot, hogy összeállítsa a Hogyan kopogtattunk? című oktató-nevelő segédanyagot. A jelentős művet Béki Gabriella öntötte végső formába, aki tanár és szociológus egy személyben, de a gyógyszer-pedagógia területén is szerzett tapasztalatokat, amelynek ezen alkotása közben nagy hasznát vette. Az általános bevezetés után Béki nyugtatni igyekszik a gyűjtőket, mondván, az SZDSZ nem népszerűtlen párt. „Bár a közvélemény-kutatás adatai szerint csak öt százalék körüli a támogatottságunk, az ellenszenv- mutató kedvező számunkra, a legkevésbé elutasított párt vagyunk, tehát nem kell tartani attól, hogy sokan és nagyon ellenségesek lesznek velünk.” Ám ezt a kedvező ellenszenvmutatót meg is kell őrizni, ezért Béki Gabriella ad néhány illemtani jó tanácsot. Ilyeneket például: aki kopogtat, az legyen udvarias, kedves, bizalomgerjesztő, ne felejtsen el köszönni, ne legyen tolakodó, ne álljon közvetlenül a küszöbre, hanem egy lépéssel hátrább, ne akarjon bemenni a lakásba, csak akkor, ha invitálják. Jellemző, hogy ilyesmire figyelmeztetni kell egy liberális aktivistát, de Béki nyilván ismeri párttársait és azok szimpatizánsait. Nem ártott volna, ha arra is felhívja figyelmüket, hogy töröljék meg a lábukat, s erre a célra mindenképpen a bejárat előtt elhelyezett lábtörlőt használják, s ne a házigazda nadrágszárát vagy a fogasra akasztott nagykabátját. Felesleges viszont az a kitétel, miszerint a kopogtató mutassa fel megbízólevelét kérés nélkül is. Ugyanis ha valaki köszönés nélkül félrelök az ajtóból minket, és benyomul a lakásunkba, annak nem kell igazolnia magát, arról azonnal tudjuk, hogy az SZDSZ-nek gyűjt ajánlószelvényt. Béki arra a váratlan és meglepő állításra jut, hogy az emberek sokfélék, ezért „előnyös, ha a kopogtató rendelkezik egy adag pszichológiai érzékkel, és az első benyomásra meg tudja állapítani, milyen típusú emberrel találkozott”. Mert egy elutasító, ellenséges ügyféllel nincs sok dolga, ellenben, amikor egy bizonytalanra akad, akkor bemutathatja a kopogtatás módszertanának művészi csúcsait. „Fontos, hogy sokszor ismételje a jelölt nevét, és a dicsérő jelzőket aszerint alkalmazza, hogy kit akar meggyőzni.” Idős néniknél a jelölt pozitív emberi tulajdonságait kell hangoztatni, aktív korú férfiaknál szakmai érvekre kell hivatkozni, arra, hogy a jelölt kétdiplomás és a többi. (Ebből is látható, hogy egy SZDSZ-es jelölt eleve két diplomával rendelkezik, akinek három van, az nem sok jóra számíthat a pártban.) Ha a polgár láthatóan szegény, akkor azzal kell győzködni, hogy a jelölt nem a saját zsebére dolgozik, ám ez az érv használhatatlan gazdagságot sugárzó környezetben. Sajnos, Béki Gabriella arra vonatkozóan nem ad utasítást, mivel lehet meggyőzni a bizonytalankodó gazdagokat. Viszont megjegyzi: akkor is udvariasan búcsúzzunk el, ha a polgár nem adott cédulát.
Magas követelményeket állított az SZDSZ a kopogtatócédulák gyűjtői elé, a jelek szerint csak kevesen feleltek meg a szigorú elvárásoknak. Erre utal, hogy Béki Gabriella választási szórólapja mellé egy bérmentesített válaszborítékot is mellékeltek, mint a képviselőnő írja: „Azért választottam az ajánlásgyűjtésnek ezt a formáját, mert nem szeretném Önt otthonában, családi körben »kopogtatásunkkal« zavarni”.
Megértjük Béki Gabriella józan visszafogottságát, nem szívesen engedné rá a mit sem sejtő választópolgárokra a szabad demokraták kopogtató kommandóját. Ha a parlamentbe nem is kerülnek be, legalább az ellenszenvmutató maradjon kedvező.