Légi veszély – lefújva

Nem tehetünk mást, mint hogy következetesen érvényt szerzünk a törvényeknek, ha úgy tetszik, a törvény szigorának – szögezi le dr. Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója, amikor a napihírt hozom szóba, amely szerint rendkívül ritka, fokozottan védett állatokat – elsősorban madarakat –, sőt már kitömött példányokat foglaltak le a rendőrök Hajdú-Biharban. A madarak között olyan ritkaságok is vannak, mint a fekete gólya, amelynek a Nyírség déli részén mindössze három fészkéről tudnak az ornitológusok.
– A Hortobágyi Nemzeti Park igazgatóságához tartozó, természeti oltalom alatt álló területeken viszonylagos béke uralkodik a vadászok és a természetvédők között. – mondja Aradi Csaba. – Különleges rendeltetésű vadászterületeket alakítottunk ki, ahol az állományszabályozás – a túlszaporodás megakadályozása – a mi feladatunk. A mostani eset arra utal, hogy a szervezett vadászoknál jóval veszélyesebbek a rapsicok meg az orvvadászok. Azt azonban ma is sajnálom, hogy a vadászati törvény megalkotói nem vették figyelembe a javaslatunkat, így ma Magyarország összes erdeje, mezeje, szántóföldje valamelyik vadásztársaság területe. Mi azt mondtuk, a természetvédelmi oltalom alatt álló területek ne kerüljenek a törvény hatálya alá, hiszen azokon más, különleges szabályokat kell érvényesítenünk. Kár, hogy nem lobbizhattunk eredményesebben – tépelődik a 2002. január 15-től immár két állást betöltő, nemzetközi hírű ökobiológus, aki nemcsak hazánk első nemzeti parkját igazgatja, hanem miniszteri biztosként a Környezetvédelmi Minisztérium hortobágyi szervezeteinek – például a halastavaknak – a munkáját is koordinálja.
A világ első nemzeti parkja – az egyesült államok-beli Yellowstone – alapításának éppen századik évfordulóját ünnepelte 1972-ben, amikor határozat született arról, hogy Közép-Európa legnagyobb füves pusztája, a Hortobágy is érdemes a legmagasabb szintű természetvédelmi oltalomra. A Yellowstone Nemzeti Parkot annak idején nem valamiféle tudatos természetvédelmi stratégia részeként nyilvánították védetté. Az amerikaiakat egyszerűen jogos nemzeti büszkeség töltötte el a varázslatos táj láttán, és minél többeknek meg akarták mutatni azt. Hogy milyen viszonyok uralkodtak akkoriban a korlátlan szabadság földjén, azt jól jellemzi az az adat, amely szerint 1872-ben a vadászoknak mintegy két és fél millió bölény esett áldozatul. Nyilvánvalóvá vált, hogy ekkora pusztítást egyetlen állatfaj sem visel el. A századfordulóra mindössze ötszáz bölény maradt az Egyesült Államok földjén.
Szerencsére mi – száz év múltán – nem ilyen alapokról indultunk. A védetté nyilvánító határozattal 1973-ban létrejött Magyarország első, legnagyobb kiterjedésű nemzeti parkja, akkor ötvenkétezer hektáron. Alapításkori területe ma bioszféra-rezervátum, egynegyede pedig a vízimadarak védelméről szóló ramsari egyezmény alapján kiemelten védett terület. A Hortobágy – az ember és a természet harmonikus együttélésének kiemelkedő példájaként – 1999 decemberében nyerte el a ,,világörökség része” címet.
Hosszú előkészítő munka eredményeként az UNESCO Világörökség-bizottsága ellenszavazat nélkül tette az örökség részévé a magyar pusztát. Az előkészítő munkában elévülhetetlen érdemeket szerzett Aradi Csaba, aki annak idején egyetemi oktatói, kutatói pályáját félbehagyva állt be természetvédelmi felügyelőnek a Hortobágyon.
A folyamatos bővítések és összevonások eredményeként ma már öt megyében – Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg – több mint száznegyvenezer hektár védett terület gazdája a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatósága. E területek legnagyobb részét az alföldi élőhelytípusok változatossága jellemzi, ugyanakkor két igazi hegy is odatartozik; az Északkeleti-Kárpátok előterében található Kaszonyi- és a Tarpai-hegy. A száznegyvenezer hektár nemcsak a ,,klasszikus” Hortobágyi Nemzeti Parkot foglalja magában – ami már önmagában is nyolcvanegyezer hektár –, hanem négy tájvédelmi körzetet, a Közép-tiszai, a Szatmár-beregi, a Hajdúsági és a Bihari-sík Tájvédelmi Körzetet,valamint tizenkilenc önálló természetvédelmi területet is.
Indítsunk legújabb kori történelmünk kevéssé áldásos örökségével; nézzünk szét a Hortobágy kellős közepén, a mihályhalmi lőtéren. Persze csak gondolatban. Mindjárt megtudjuk, miért. Valamivel odébb, Kunmadarason található az a repülőtér, amely Kelet-Magyarország legnagyobb szovjet katonai légi bázisául szolgált. A bombázógépek onnan szálltak föl, hogy aztán a közeli mihályhalmi–borzasi légi lőtéren – az úgynevezett bombatéren – szabaduljanak meg a terhüktől. A bombatér körüli biztonsági zóna különleges védelmet élvezett, ami – bizonyos értelemben – még kedvezett is a természeti értékek megóvásának. Ember ugyanis a lábát oda be nem tehette, arról gondoskodtak a szovjet egyenruhások.
A célterületen ma is borzalmas kép fogadja a kevés kiválasztottat, akinek joga és lehetősége van, hogy e szétbombázott, szétszaggatott földdarabot szemügyre vegye, hiszen nem látogatható. A hétezer hektár vagyonkezelője a Honvédelmi Minisztérium, konkrét kezelője a kecskeméti Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis. A szovjet hadsereg kivonulása után ugyanis egyrészt gazda kellett, másrészt néhányan úgy gondolták; ha jó volt az a szovjeteknek, miért ne volna jó nekünk? Miért ne gyakorlatozhatnának, bombázhatnának ott a magyar pilóták? Másra úgysem jó az! Tetszik érteni? A világörökségként nyilvántartott Hortobágyi Nemzeti Park kellős közepén. Szerencsére a Magyar Honvédség visszavonulót fújt. A Hortobágy környéki települések lakói pedig jó néven veszik, hogy elnémult a bombázások robaja, és remélik, nem is fog soha többé felhangzani.
– A mihályhalmi–borzasi volt légi lőtér kiszakíthatatlan része a nemzeti parknak. Kértük, hogy a honvédség adja át, ami a mai napig nem történt meg – mondja Aradi Csaba. – A terület nincs bekerítve, mégsem ajánlom senkinek, hogy saját szemével akarjon meggyőződni az állapotáról, mert érhetik meglepetések. Igaz, mentesítése annak idején megtörtént, ám egy-egy nyári tűzeset a tanú rá; bizony robbannak, robbanhatnak az annak idején odaszórt bombák. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy minél előbb nagyon komoly tájrehabilitációs program kezdődhessen meg a legszűkebben vett célterület háromszáz hektárján. Addig? Természetesen gyakoroljuk felügyeleti jogainkat, illetve a honvédséggel együttműködve meghatározzuk, hol milyen módon gyarapíthatjuk leginkább a biológiai változatosságot.
A hortobágyi táj évszázados nyugalmát – ami döntőnek bizonyult fennmaradásában – Debrecen városának köszönheti. Debrecen szoros – napjainkig tartó – kötődése a Hortobágyhoz 1460-ban vette kezdetét, amikor Szilágyi Erzsébet a városnak adományozta. A debreceni gazdák legelőként használták a pusztát, jól ismerték a szikes legelők fenntartásának minden fortélyát. A város szigorú rendelkezéseinek több része a mai természetvédelmi szabályokba is beépült. Legelésző állatok nélkül nem Hortobágy a Hortobágy! Valamikor több mint harmincezer szarvasmarha legelt a pusztán, a hetvenes évek derekán száztízezer anyajuhot tartottak a Hortobágyon. Ma körülbelül ötezer szarvasmarhát és harmincötezer juhot számlálnak. Csakhogy ez a harmincötezer juh kevesebbet legel, mint régen tízezer, mert a régi hodályokban, bárányhizlaldákban nevelik őket, és csak akkor látják a napot, amikor utolsó útjukra indulnak.
– Aztán mennyi pénzt ad az UNESCO a világörökség címhez? – tették fel a kérdést Aradi Csabának itt is, ott is a Hortobágyon.
– Pénz nem jár, de hiszem és hirdetem, hogy az elismerés mindennél többet jelent. A munkának azonban csak az első fejezete zárult le! A világörökség címet meg is kell tartani, most jön a feladat oroszlánrésze; begyógyítani például az ötvenes évek tájsebeit, eltüntetni a gyapot- és rizsföldek nyomait. Az elektromos légvezetékeket földkábelekbe kell helyeznünk, s szigorúan szabályoznunk a pusztai közlekedést. A pásztortanyák, a gémeskutak helyreállítása mellett föl kell élesztenünk a néprajzilag is hiteles pásztoréletet, aminek természetes kelléke a jószág. Azért szükséges jelentősen gyarapítanunk a szarvasmarha- és a juhállományt, mert a legeltetés nélkülözhetetlen a természeti változatosság megőrzéséhez.
– Ki fog legeltetni?
– A jószágot szerető, a jószághoz értő hortobágyi ember. A nemzeti park körüli településekkel közösen olyan kistérségi szövetséget alakítunk, amelynek feladata a puszta értékeinek megőrzése, fejlesztése. Természetvédelmi szempontból minimum tizenötezer szarvasmarhára szükség van a Hortobágyon, ha úgy tetszik, fűnyírónak. Azaz tizenötezer szarvasmarha egyszerűen nélkülözhetetlen még akkor is, ha egyetlen kiló marhahúst sem értékesítünk. A külterjes állattartás persze még egy kis hasznot is hozhat, ha ügyesen csináljuk. Arról a biogazdálkodásról beszélek, amelyben a természetvédelemnek célszerű integrátori szerepet vállalnia. A gazdálkodás mostani szemléletén kell változtatnunk; nem a terméshozamok fontosak, hanem az, hogy a hagyományos tájhasználat miként állhat legcélszerűbben a természetvédelmi kezelés szolgálatába. Integrátorként meg kell szerveznünk az egységes legeltetési rendszert, ez természetvédelmi alapfeladat. Odáig megyek, hogy kimondom: lehet a legelőt olcsón adni, ingyen adni, sőt a pásztorkodást támogatni. Nincs kétségem, hogy ez a szemlélet rövidesen a gyakorlatban is megjelenik.
A Tiszának és mellékfolyóinak szabályozása gyökeresen megváltoztatta az Alföld képét. A változatos, sok ezer hektáros vadvízország a múlté. A legújabb keletű népi bölcsesség azonban így szól: amit elvettek a Tiszától, azt a folyó visszaveszi. Az új Vásárhelyi-terv már nem a gátak további magasításával számol, hanem olyan tározókkal, ahol a víz szétterülhet. A Tisza Kisköre és Tiszaug közötti hullámterével azonos Közép-tiszai Tájvédelmi Körzet árvíz esetén a folyó legveszélyesebb szakasza. A felelősen gondolkodó vízügyi szakemberek kinyilatkoztatták: a 2000-es rekordárvizet megközelítő árvíz esetén nem garantálható az eredményes védekezés.
– A Vásárhelyi-terv újragondolása alapvetően más koncepciót hordoz; a Tiszával nem foglalkozhatunk úgy, mint öt évvel ezelőtt. Megítélésem szerint a terv akkor valósul meg a legszerencsésebben, ha a „hagyományos” árvédekezési gondolkodással szakítva összekapcsolja a tájrehabilitációt, a természetvédelem és a területfejlesztés lehetőségeit az ott élő emberek boldogulásának új alapokra helyezésével. Akkor tetszene igazán, ha olyan koncepciózus, tájléptékű cselekvési program részét, egyik elemét alkotná, amely a Tisza völgyében élők biztonságos jövőjét garantálná. A nagy kultúrák bölcsőjét folyók ringatták. Talán ebből is eredeztethető az az ősi kötődés és szeretet, ami az alföldi embereket a Tiszához kapcsolja. A Tisza-völgy természeti gazdagságát, az Alföld élővilágára gyakorolt hatását az is jelzi, hogy a Tiszát, holtágait és ártereit két nemzeti park, hat tájvédelmi körzet és három természetvédelmi terület érinti. A legnemesebb civilizáció fundamentuma az ember és a természet békés kapcsolata, amely egyben a természet sokszínűségének is őrzője. Az új Vásárhelyi-terv legfontosabb eleme az árvízvédelmi biztonság, ugyanakkor magában foglalja a Tisza mente érzékeny természeti környezete megóvásának igényét is. Ez az agrár-környezetvédelmi program részeként teljesedhet ki. A valamikori Tiszához, a tiszai ártérhez a hagyományos földhasználati formák egész csokra tartozott, amelyek a biológiai sokféleség őrzőivé váltak. A természetvédelem sohasem csak a gátak közé szorított folyóként szemlélte a Tiszát, hanem a tájat formáló őserőként. Ez az őserő az elmúlt években újra megmutatta: gyarlók vagyunk, ha azt hisszük, legyőzhetjük.
Az új Vásárhelyi-terv számos lehetőséget hordoz, amelyek akkor bontakozhatnak ki, ha a program megvalósítása nem teherként nehezedik a tájra, az ott élő emberre, hanem hangsúlyosan megjelennek benne a helyi fejlesztési lehetőségek is. Túlságosan kizsákmányoltuk, ma is kizsákmányoljuk a természetet. Az új, másfajta gondolkodás csíráit jó volna a természetvédelmi oltalom alá nem tartozó területeken is elültetni. Szelídebb, barátságosabb földhasználat esetén a gazdasági táj élőhely-szigetei is nagyobb biztonságba kerülnének.

A magyar állam – négyszázhúszmillió forintért – megvásárolta a mátai ménest – jelentette be január 30-án Turi-Kovács Béla környezetvédelmi miniszter a helyszínen. Ezzel a világhírű hortobágyi nóniuszok és a kiszolgálóépületek a Hortobágyi Nemzeti Park vagyonkezelésébe kerültek.