Megfélemlítve és elhallgattatva

Losonci születésű vagyok, s mivel a két világháború közötti időszakot szülővárosomban töltöttem, a Duray családot is volt alkalmam megismerni. Ma már az egész Kárpát-medence magyarsága figyelemmel kíséri neves sarjának, Miklósnak a tevékenységét Szlovákiában. Szülei – a jogász apa és a pedagógus anya – is értékes polgárai voltak városunknak, akik nehéz történelmi helyzetben nevelték igaz magyarrá gyermekeiket. Miklós fiuk a pozsonyi egyetem geológia szakán szerzett mérnöki oklevelet, majd egy ottani nagyvállalat főgeológusaként dolgozott.
Politikai pályája azzal kezdődött, hogy kezdeményezte a felvidéki magyar főiskolai klubok megalakítását, 1963-ban a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub elnöke lett, később a csehszlovákiai magyar ellenzéki mozgalom egyik szervezőjeként vált ismertté. A Charta ’77 aláírójaként eredményes kapcsolatai alakultak ki a cseh és szlovák ellenzéki mozgalmakkal. Többekkel együtt létrehozta, majd vezette a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát, amelynek egyben a szóvivője volt. Az illegálisan működő bizottság számos beadványában, sajtóközleményében, szamizdatjában bírálta a csehszlovák pártállam nemzetiségi politikáját. Legjelentősebb tette volt a magyar iskolák fölszámolására irányuló állami akció meghiúsítása, amelyhez nem csupán magyarországi, hanem nyugat-európai és amerikai körök támogatását is megnyerte. Mindez olvasható az 1982-ben Párizsban megjelent Szlovákiai jelentés, illetve a Kutyaszorító című önéletrajzi munkájában, amelyet a Püski Kiadónál jelentetett meg 1983-ban New Yorkban. Magyarországon látott napvilágot szamizdat kiadásban Kettős elnyomásban című műve.
Tevékenysége miatt a politikai rendőrség állandó felügyelete alatt állt. Szüntelenül zaklatták, többször kihallgatták, a lakásán házkutatást tartottak, és sajtókampányt folytattak ellene. Először 1982-ben, másodszor 1984-ben vetették börtönbe, ahol összesen másfél évet töltött.
Amikor 1984-ben ismét bebörtönözték, a földijeként megkerestem Magyarországon élő neves felvidéki származású barátaimat, ismerőseimet, és az ő aláírásukkal beadványt juttattam el az MSZMP Központi Bizottságához. A dokumentumhoz kísérőlevelet írtam Szűrös Mátyáshoz, aki akkor a pártközpontban a külügyek irányítója volt.
Szűrös Mátyás a beadványunkat ügyintézés végett átadta a kulturális osztálynak, amelynek helyettes vezetője, Radics Katalin előbb az aláírók közül a feltételezett párttagokat hívta be, majd pedig a végén engem, az akció szervezőjét. A pártközpontban lezajlott beszélgetésről – barátaim segítségével – az alábbi jegyzőkönyvszerű összefoglaló készült:
Feljegyzés a Duray-ügyben az MSZMP KB kulturális osztályán lezajlott két beszélgetésről.
A Felvidékről Magyarországra származottak nevében 37 értelmiségi levelet intézett az MSZMP KB-hoz 1985. január 31-én, amelyben kérte a Központi Bizottságot, hogy tegyen meg mindent Duray Miklós szabadon bocsátása érdekében. A harminchetek levelét dr. Vigh Károly terjesztette fel a Szűrös Mátyáshoz, a külügyekkel foglalkozó KB-titkárhoz címzett levelében. A levélben javasoltuk a KB titkárának, hogy személyesen is hallgassa meg az aláírók nevében Dobossy Lászlót, Király Pétert és Vigh Károlyt. Levelünkkel kapcsolatban a párt illetékes osztályain úgy döntöttek, hogy előbb a levél párttag aláíróival beszélgetnek, majd ezt követően a levél küldőjével és feltételezett megfogalmazójával, Vigh Károllyal.
Radics Katalinnak, a KB kulturális osztálya helyettes vezetőjének aláírásával a következő barátaink kaptak meghívást február 28., csütörtök délelőtt 11 órára: Bártfai János, Dányi Dezső, Dobossy László, Király Péter, Kubinyi Ferenc, Lederer Frigyes, Sziklay Ferenc és Szilágyi Lászlóné. (Sziklay Ferenc betegsége miatt kimentette magát.) A megbeszélésen jelen volt még a KB külügyi osztályának helyettes vezetője, Kótai Géza is.
Radics Katalin közölte, hogy a levéllel kapcsolatban a párttagokat hívták be, bár – mentegetőzött – nem pontos a nyilvántartásuk. Dobossy és Szilágyiné kijelentették, hogy ők nem párttagok, de végül is ott tartották őket.
Radics Katalin észrevételezte, hogy a jelen lévő párttagok Duray Miklós érdekében exponálják magukat, holott Duray egyik-másik publikált írásában antimarxista és szocialistaellenes nézeteket vall. Így hivatkozott az asztalán lévő Irodalmi Újság 1982. évfolyamában megjelent Duray-cikkre és a Bibó-kötetben lévő tanulmányára. Idézetet is olvasott fel a cikkből, megkérdezve, hogy azonosítják-e magukat vele. Majd a levelünk két kitételét is észrevételezte: először is megkérdőjelezte, hogy a pártnak van kapcsolata a Duray-bizottsággal, azután bírálta a Nobel-díjas Amnesty Internationalt, amelyet nem tart erkölcsi testületnek.
A barátaink közül először Király Péter vázlatos tudományos áttekintést adott a nemzetiségek történetéről a történelmi Magyarországon, és megállapította, hogy a szomszédos népek nacionalizmusa hogyan torzította el a nemzetiségek és a történelmi magyar állam kapcsolatait. Ezt követően Dobossy hangsúlyozta, hogy a levelet nem az inkriminált mondatok miatt írta alá, hanem azért, mert Duray személy szerint a legtöbbet tette a szlovákiai magyar iskolák és általában az ottani nemzetiség védelmében. Ezután Király vette át a szót, és megállapította, hogy a nemzetiségi kérdést sem a párt, sem a hazai sajtó nem kezeli helyesen – immár évtizedek óta. Felvetődik a kérdés: hányféle lenini nemzetiségi politika van, ha másképpen értelmezi a magyar párt, és másként a szomszédság. Sajnálatosnak tekinti azt a friss hírt is, hogy a Dunának, Oltnak egy a hangja című dokumentumfilmet már a pártszervezetek kérésére sem vetíthetik, dobozba kell zárni… (Csehszlovák tiltakozásra így hátráltunk meg egy ilyen humanista töltésű film ügyében is, amely a vízlépcső ürügyén foglalkozott a magyar–szlovák viszonnyal.)
Szilágyi Lászlóné szót kérve közli, hogy ő Duray Miklós édesanyjának az unokahúga, így jól ismeri az egész családot, tehát meg tudja cáfolni azokat a valótlanságokat, amelyeket Hajdu János írt Duray Miklós származásáról. Azt is elmondja, hogy Duray nővére, Éva tanárnő, a füleki magyar gimnáziumban tanít, mégpedig szlovák–népművelő szakos. Sem az öccsét, sem őt nem a szlovákellenesség, a gyűlölet vezérli. Abban az esetben nem lenne szlovák szakos, és nem tanítaná szlovák nyelvre a magyar ifjúságot.
Dobossy László két élményéről számolt be: egy prágairól és egy békéscsabairól. Prágába meghívták egy ünnepélyes alkalomból, amikor megjutalmazták a cseh–magyar kulturális kapcsolatokról írt munkái miatt. Az ünnepségen részt vett a szlovák akadémia egyik vezetője is, akivel elbeszélgetett. Amikor szóba hozta a nemzetiségi kérdés kezelésének kétféle gyakorlatát Magyarországon és Csehszlovákiában, a szlovák partner kézlegyintéssel intézte el a magyarországi eredményeket, mondván: „Ha majd mi is asszimiláljuk a szlovákiai magyar kisebbséget, mi is hasonló módon fogunk eljárni.” Egyszer Békéscsabára hívták, hogy szlovák nyelven tartson előadást a szlovák–magyar kulturális kapcsolatok történetéről. Amikor ennek eleget téve szlovákul kezdett beszélni, a hallgatóság soraiból többen megszólaltak magyarul: „Nem lehetne inkább magyarul beszélni?” Majd kitért Vladimír Minác pamfletjeire, aki szlovák tragédiának állítja be a magyar honfoglalástól kezdve a magyar történelem számos nagy eseményét.
Dányi Dezső következett, aki őszintén megvallotta: ha Duray helyében lett volna, és átéli azokat a helyzeteket Szlovákiában, amelyeket Duray 1968 előtt és után, tapasztalva a szocializmus megcsúfolását és a lenini nemzetiségi politika semmibevevését, akkor ideológiailag és politikailag ő is messze sodródott volna. Lederer Frigyes az úgynevezett hídproblémát boncolta. Kifejtette, hogy nem lehet egyenlőségjelet húzni a magyarországi szórványrománság és az erdélyi magyarság szerepe, történelmi múltja között, és ugyanez érvényes magyar–szlovák viszonylatban. Kubinyi Ferenc rádiós tapasztalatairól beszélt a nemzetiségi kérdés vonatkozásában, hangsúlyozva, hogy műsoraiban sokszor még azokat a kitételeket is kifogásolták, amelyek egyébként megtalálhatók a különböző akadémiai kiadványokban. Ilyenkor hivatkoznak a szomszédok érzékenységére. Mire Dobossy megjegyezte: csak a mi magyar érzékenységünkre nincs senki tekintettel!
Dányi egy egyszerű magyar állampolgár eszével gondolkodva így látja: 1. a magyar párt és kormányzat kialakít egy példás nemzetiségi politikát a lenini elveknek megfelelően; 2. a magyar sajtóban azonban csak erről olvashat, mert tabu kérdés a nemzetiségi politika bírálata a szomszéd országokban; 3. ezalatt egyre romlik a magyar kisebbségek helyzete a szomszédos szocialista országokban. Erről ellenben csak a nyugati sajtóorgánumok és hírügynökségek adhatnak tudósítást, tehát az állampolgár csak ezekből a forrásokból tájékozódhat. Dobossy megjegyzi: ilyen körülmények között elképzelhető, hogy a magyar emberek tudatában milyen kép keletkezhet a magyar kisebbségek helyzetéről! Bártfai János hozzáfűzi, hogy az ő bírói tapasztalatai szerint nem bízik azok objektivitásában. A Duray családról, amelynek a szomszédságában nőtt fel, csak a legjobbakat mondhatja.
Radics Katalin elmondta, hogy a magyar párt most már felvette a kongresszusi irányelvek közé a nemzetiségi kérdést, de azt is kijelentette, hogy nem állhatnak ki egy antimarxista személy érdekében. Végül megköszönte a jelenlévőknek a beszélgetést.
Vigh Károly feljegyzése a második találkozóról:
Engem 1985. március 4., hétfő 13 órára kértek be telefonon a pártközpont kulturális osztályára (567-es szoba) Radics Katalinhoz, a kulturális osztály helyettes vezetőjéhez, ahol a külügyi osztály részéről Pataki István volt jelen, majd Knopp András, a kulturális osztály helyettes vezetője.
Radics Katalin a levéllel kapcsolatban megkérdezte: ugye, én fogalmaztam? Ezt nem tagadtam. Rámutatott a nála lévő dossziéra, amely a beadványaimat, illetve leveleimet tartalmazta, amelyeket az elmúlt években részben Óvárihoz, részben Aczélhoz intéztem. Kissé gúnyosan megjegyezte, hogy most a harmadik KB-titkárhoz írtam levelet, de a dossziéban ezek mind találkoznak. Ezt válaszoltam: miután a leveleket megmutattam Balogh Sándor egyetemi tanárnak, akivel megkonzultáltam az ügyet, azt is megkérdeztem tőle, hogy szerinte személy szerint kinek küldjem. Ő javasolta a külügyekkel foglalkozó KB-titkárt, Szűrös Mátyást.
Miután utaltam a barátaimtól nyert információkra, miszerint egy-két észrevétel elhangzott február 28-án, csütörtökön a levél egyik-másik kitételével kapcsolatban, Radics Katalin kitért a Duray-bizottsággal kapcsolatos megfogalmazásra, amely szerint a párt jóindulatúan viseltetik a bizottság tevékenysége iránt. Ezt Radics megkérdőjelezte: ő nem tud semmiféle kapcsolatfelvételről a Duray-bizottság és a párt között. Erre kénytelen voltam közölni, hogy a Benda Gyulától szerzett információm szerint Knopp András tárgyalt a Duray-bizottsággal. Radics kiment a szobából, áthívta Knoppot, aki nem tagadta, hogy valóban tárgyalt egy ízben Benda Gyulával. Megjegyeztem, hogy ez bizonyítja a levelünkben írottak valódiságát. Knopp azt felelte, hogy a bizottságnak azzal a tevékenységével nem ért egyet, amely nem kapcsolódik szorosan a Duray-ügyhöz. Ezt Radics is megerősítette. Ugyanis helytelenítik a bizottság novemberi nyilatkozatát, amelyet nyugati újságíróknak adott. Ha ez így folytatódik, és az őszi kulturális fórum alkalmával is kiviszik a problémát, azzal csak nehezítik a magyar párt interveniálását a szlovákiai magyar ügyekben. Ha ezen múlik az interveniálás Duray ügyében – mondtam – és a vele kapcsolatos jóindulat a magyar párt részéről, akkor erre felhívom a Duray-bizottság figyelmét.
Radics Katalin és Pataki István szóba hozta Duray egyes írásainak kifogásolható kitételeit (az Irodalmi Újság cikke, a Bibó-emlékkönyvbeli tanulmány), mire megjegyeztem: nem volna helyes Duraynak csak ezekről az írásairól beszélni, és hallgatni azokról a munkáiról – így például a Szlovákiai jelentésről, amelyet meg is lobogtattam –, amelyekben hivatalos csehszlovákiai statisztikai és egyéb adatok segítségével bizonyítja a szlovákiai magyar kisebbség helyzetének romlását az utóbbi időben.
Pataki, megkérdőjelezve Duray könyvének adatait, megjegyezte, hogy a statisztikát különbözőképpen lehet értékelni. Erre én: érdekes, hogy ezt a megjegyzést Budapesten teszik, és nem Pozsonyban. Egyébként hangsúlyoztam, hogy a lényeget tekintve mind Janics Kálmán, mind Duray könyve és tanulmányai egybehangzóan bizonyítják a szlovákiai magyar kisebbség helyzetének romlását.
Knopp és Pataki kifogásolta Duray tevékenységét a magyar iskolák védelmében, kijelentvén, hogy nélküle is elérték volna a rendelet visszavonását. Pataki még azt is kétségbe vonta, hogy volt egyáltalán tízezernyi magyar tiltakozás, mondván: ki számolta meg, hány aláírás ment a szlovák hatóságokhoz? Válaszomban sajnálatosnak neveztem, hogy éppen a magyar párt részéről bagatellizálják ezt a szép társadalmi akciót, amikor szlovák részről sem cáfolták. Azzal sem lehet egyetérteni, hogy csupán a magas szintű eszmecserék elégségesek a problémák megoldásához. A múlt és a jelen nemcsak Kelet-Közép-Európában, hanem számos más helyen is azt bizonyítja, hogy az elnyomott kisebbségek nem tűrik szó nélkül az elnyomást, és kitermelik maguk közül a mindenkori vezetőiket, szószólóikat. Így történt ez a szlovákiai magyarság esetében is Fábrytól Janicson át Durayig.
Pataki bírálta a szlovák hatalom magatartását, de megjegyezte, hogy nem beszélhetünk monolit hatalomról, mert ott is vannak olyanok, akikkel lehet tárgyalni. Ez nem változtat azon a tényen – jegyeztem meg –, hogy Fábryhoz ugyan nem mertek nyúlni, de Janicsot mindmáig üldözik. Nem beszélve arról, hogy egy kis faluban (Vágkirályfán) hermetikusan elzárják a külvilágtól, és amikor decemberben Vágsellyén jártam, senki sem vállalkozott arra, hogy elkísérjen a három kilométernyire fekvő falujába. A vágsellyei Vörösmarty Kör volt vezetőjét, Tóth Lajost nemcsak eltávolították a kör éléről, mert kiváló eredményeket ért el vele, hanem a szlovák belügyesek kíméletlenül össze is verték. A Fábry-hagyaték kezelőjét, Balogh Edgár régi harcostársát, dr. Nagyidai Ernőt, aki 74 éves, és súlyos beteg, Kassáról jövet a szlovák–magyar határállomáson, Hidasnémetiben a szlovák fináncok leszállították a járműről, mindenét kikutatták, pőrére vetkőztették, mert Budapestre igyekezett, hogy találkozzék Balogh Edgárral és Sándor Lászlóval. (Mindketten baloldali társadalmi szervezetek ismert vezető személyiségei voltak!)
De a szlovák hatalom megfélemlíti az olyanokat is, mint Sidó Zoltán, a Csemadok Lőrincz Gyula utáni elnöke, aki nem mer a neki Magyarországról érkezett magánlevelekre válaszolni. Rácz Olivér, az ottani magyar írócsoport elnöke is a megfélemlítettek közé tartozik. Évfolyamtársam volt Pozsonyban, és ma is