Mentség és magyarázat

Mindig számolni kell a véletlennel, ám azért esetről esetre tetten érhetők, ki miért ott végzett, ahol. Mindenre van ésszerű magyarázat.
Kiemelném az ésszerű kitételt.
A szánkósok nagy vesztese a német Georg Hackl, akinek nem sikerült begyűjtenie negyedik olimpiai aranyát, kézenfekvően indokolta, miért lett második az olasz Zöggeler mögött: „Armin mind a négy futamban remekelt, én kettőben bakiztam, így nem lehet nyerni…” A lesiklásban bronzérmes Renate Götschl hiába roppant bánatos, hiszen az aranyért érkezett Salt Lake Citybe, valós maradt az önértékelése. Azt mondja, fogalma sincs, miért veszített, de az biztos, hogy többször is hibázott, másként nem történhetett. Ugyanitt a győztes francia Carole Montillet-nek nem lehet akkora a boldogsága, hogy teljesen elégedett legyen önmagával, olimpiai bajnokként értékelt úgy, hogy „nem mentem tökéletesen a pályán”. Így beszélnek a klaszszisok, akik egyrészt vállalják a felelősséget azért, mert nem az övék lett a diadal, másrészt pedig tudják, hogy a siker sem feltételez egyértelmű tökéletességet.
A másik oldal Tagscherer Imréé. A húsz kilométeres sílövészetben 70. magyar olimpikon előbb a pályára panaszkodik („gyilkos volt…”), utána a fáradtságára („remegő térdekkel lőttem”), majd nagy bölcsen megállapítja, hogy ha nem hibázik el két lövést (két perc hátrány), akkor tizenhat hellyel előrébb végezhetett volna. Ez utóbbi felfedezése egyenértékű azzal, mintha arra jött volna rá, hogy nyáron meleg van, télen pedig hideg, ám fontosabb, hogy jóvoltából újra kiderült: nincsenek véletlenek.
Árulkodó, ha valaki mentségként használja a magyarázatot.