Fontos harcra készül az állami tanárság. Lehet ez elsősorban kenyérharc, de én most ennek egy másik nagy kulturális jelentőségét szeretném érinteni elsősorban, melynek ha egészen a mélyére tekintünk, lehetetlen nem arra a következtetésre jutnunk, hogy ez a kenyérharc, ha kivívja magának a győzelmet, talán az első lepést teszi meg az eljövendő nagy Kultúr-Magyarország felé. A Dzsentri-Magyarországnak legtipikusabb vonásai közé tartozott a tanárok megvetése, kigúnyolása és elnyomása. Hogy is képviselhetett volna az ő szemében társadalmi értéket az az osztály, ahol a legkevesebb vasalt nadrágot, a legkevesebb úri, cigányos könnyelműséget találhatott? Sajnos minisztériumainknak különösen fogalmazó osztályaiban s a legfőbb törvényhozó testületben: a képviselőházban uralkodott ez a felfogás legjobban, és éppen nagy hatáskörüknél fogva hatott a legkártékonyabban. Ez a felfogás becézte magát a Jogász-Magyarország névvel, és útját állta minden olyan törekvésnek, mely a szakemberektől indult ki. Így találta szemben magát minden komoly, munkás mozgalom, így jött összeütközésbe minden államhivatalnoki testület törekvése ezzel a „jogászvilággal”, mely a maga államtudori vizsgájával és hazulról hozott úri fölényével képesnek hitte magát e szakkérdések megoldására. A tanárok mostani harca tulajdonképpen tehát nem más, mint a szaktudás és magyar jogászkodás harca. Sorsunk, munkánk értéke felett olyan elem követeli magának a döntő ítélet jogát, amelyik ehhez nem ért, és nem is érthet, s ítélkezését legfeljebb tanuló korából maradt, könnyen érthető tanárellenszenvével tudja indokolni. Ez az, ami nyugtalanítja az ezertagú állami tanárságot, ez az, ami elkeseríti, mert látnia és tudnia kell, hogy közvetlen feletteseinek, akik végre is csak „szakemberek”, az ítélete a dzsentri jogász szemével néző döntő faktorok előtt mit se ér… Harmincöt évre akarják kitolni a tanárok szolgálati évét, azzal az indokolással, hogy egységesítik a többi államhivatalnokoknak negyvenről harmincötre leszállított szolgálati évszámával…
És van még egy másik szempont is, amiért nem lehet a tanármunkát más államhivatalnok munkájához hasonlítani. Minden más állami hivatalban a munka köre, mennyisége és minősége változik, a tanári munka azonban egyformán ugyanaz az izgalmas, megfeszített erőt kívánó munka marad harminc éven keresztül. Ezt az egy kérdést tekintve csak, látható, hogy mily végzetesen tévedhet még a legjobb akaratú hozzá nem értés is.
Nemcsak szolgálati évünk és heti óraszámunk, de minden más szakkérdésünk is mindig ilyen megítélésben részesült, mindig nyögte a hozzá nem értők gyors és könnyelmű döntését, nem csoda tehát, ha végre az egész állami tanárság felzúdul és követeli, hogy szakügyeiben szakemberek ítélkezzenek. Kemény, elvi jelentőségű követelés ez, példaadó más államhivatalnokoknak is; szociális, mert a munka helyes értékelését kívánja, kihat hivatalaink organizációjára, és nemes intenciójú, mert tudást és hozzáértést kíván a fellebbvalóitól, tehát nem fél munkája szakszerű megbírálásától.
Ez az a szempont, amelyből nézve a tanárok kenyérharca jövőnk és jövő kultúránk kérdése lehet.
(Kuncz Aladár: Megjegyzések a tanármozgalomhoz. Nyugat, 1910, 21. szám)
Ismét özönlenek a migránsok Magyarország felé
