Náciveszély van

Nem akarok több katonát látni! – mondta 1918 gyászos novemberének első napjaiban Lindner Béla, a pesti forradalmi kormány honvédelmi minisztere. Nem akarok az utcán nácikat látni! – mondta Székhelyi József SZDSZ-es színész pártja vasárnapi küldöttgyűlésén. Kettejük óhajában az a közös, mondhatni történelmileg egybevágó motívum, hogy már a kinyilvánításuk pillanatában beteljesedett tény volt.
A Monarchia összeomlása maga alá temette a frontokon amúgy is kivérzett magyar hadsereget, az utcán fegyvertelenül lézengő dezertőr katonák miniszterük szavára szépen hazamentek, úgyhogy a szerb, román és cseh intervenciós seregek ettől fogva zavartalanul grasszáltak a védtelen országban. A szabad demokrata színművész kívánsága pedig azért vált mostanra okafogyottá, mert egy ideje véget értek a Magyarország legújabb kori históriájában egyedülálló, külsőségeiben és verbális megnyilvánulásaiban egyértelműen neonáciként jellemezhető közterületi demonstrációk. A fekete uniformisban, piros fogaskerekes karszalaggal és lobogókkal szabályos alakzatban utcán masírozó Magyar Népjóléti Szövetség egykori vezetője, bizonyos Szabó Albert 1998. március 15-ére még beígért egy háromszázezres, mindent elsöprő népgyűlést a Hősök terére – ez elmaradt –, majd az országgyűlési választáson annyi szavazatot sem kapott, amennyi kopogtatócédulát az emberei összeszedtek a dabasi kerületben. Szabó „testvér” ebből levonhatta a tanulságot, mert miután még párszor elment a bíróságra vádlotti minőségben, feloszlatta pártját, és elhagyta az országot. Egyes hírek szerint Ausztráliában, mások szerint Izraelben talált új otthonra.
Ez az egész ordenáré történet azért érdekes és aktuális most, mert a baloldali ellenzék legzajosabb körei, főleg az SZDSZ-hez közel álló médiumok közvetítésével, megint előszedték propaganda-eszköztárukból a „nácizást”. Az, hogy a mostani február 13-i megemlékező demonstrációt nem a feketeingesek, hanem éppen a volt charta reinkarnációja, az Otthont Magyarországból mozgalom meg a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége rendezte a Várban, cseppet sem zavarja őket. Az pedig, hogy a Fidesz-kormányzás negyedik évében már csak rossz emlék a régi híradófilmekbe illő, a nemzetközi sajtóban is kínos publicitást kapott vonulgatás, másfelől azért érdekes, mert éppen a Horn–Kuncze-kormány négy esztendeje alatt, a szabad demokrata vezetésű belügyminisztérium végtelen toleranciáját élvezve zajlottak zavartalanul a botrányos akciók. Csupán 1995-ben hatszor tüntettek a bőrfejű ifjak, ’96-ban is minden nemzeti ünnepünkön megjelentek, és ’97-ben még az orosz és az amerikai nagykövetség előtt is (hivatalból engedélyezett!) tüntetést rendezhettek.
Amennyiben viszont az éppen most, mindezen tények ellenére is „időszerű” náci veszélyről szónokolók, valóban a magyar parlamenti demokráciát, a politikai véleménynyilvánítás szabadságát akarják megóvni, akkor jó ha odafigyelnek arra, hogy a rendszerváltozás óta a legsúlyosabb, nyilván politikai indíttatású erőszak történetesen egy jobboldali pártot ért, és a támadók alighanem az ellenkező világnézeti oldalról érkeztek. A szélsőséges baloldal lassan mindent eluraló médiafasizmusa után, sajnos, immár tényként kell számolnunk a fizikai, utcai politikai terrorral is.
Végül akár csatlakozhatunk is az SZDSZ-es színész óhajához. Mi sem akarunk nácikat látni hazánkban. Semmifélét, sem az utcákon, sem másutt!