Nemzeti kegyhely

Napok óta másról sem beszélnek, mint egy házról, amelyben egykoron a terror uralkodott. Érthető, hogy a neve is innen jön: a Terror Háza. Budapesten, az ország fővárosában található ez a „nevezetes épület”, amelyet most átadnak a nagyközönségnek. A legtöbb városlakó azt is tudja, hogy az Andrássy út 60. jelöli azt a helyet, ahová ha egyszer bevittek valakit, annak – vigasztalásul – csak az imádság maradt.
A Terror Háza most iránytű lett, tájékoztatási pont; világosan megmutatja azt a vonulatot, ahogyan, amerre az ember nem haladhat. Nem süllyedhet olyan mélységekbe, olyan alvilágba, mint a Terror Háza egykori urai, elvtársai.
Iránytűk nélkül nem lehet élni, iránytűk nélkül nem lehet megmaradni.
De hol van az az iránytű, amely a megfoghatatlanban pontosan jelez? Napról napra küszködünk, hogy megtaláljuk a helyes utat. Valamennyien arra törekszünk, hogy felismerjük, lemérjük és értékeljük „a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent” – ahogy József Attila szép versében olvashatjuk. De néha úgy érezhettük: kilátástalan a küzdelem, az anyag egyre sűrűbb lett, a fénytörés mind merészebben tévesztette meg a szemet, az irányok mind szeszélyesebbekké váltak körülöttünk.
Boldog volt a sarkkutató, aki az örökös télben, a viharos tengerek között, ahol madarak nem csattogtatják a szárnyaikat, és a széljárásokkal fák sem dacolnak, ott, ahol a nyár olyan, mint egy haldokló utolsó órája, az iránytű segítségével megtalálta, merre van délnyugat. Boldog volt a sarkkutató, mert a hegyek ostroma és a völgyek mélységei közben ki tudta számítani, merre kell tartania, és ha már tudta az irányt, követte is. Nekik csak passzátszelekkel, jéghegyekkel, árdásokkal, rozmárokkal és cethalakkal kellett megküzdeniük, nem pedig történelmi pillanatokkal, törvénytelen szocializmussal, emberi aljasságokkal.
Eligazodni egy embertelen világban, a jogtiprás, a törvénysértés buckái között, az alapvető szabadságjogok híján – hol volt ehhez iránytű? És mi volt az emberség ára? Milyen jó lett volna itt is a keleti hosszúsággal és az északi szélességgel méricskélni, Greenwichből kiindulni, és időről időre megnézni a légsúlymérőt, amikor az emberi szenvedés az égig ért.
Most itt az iránytű. Az egyik. A Terror Háza a tények iránytűje. Jól teszi a látogató, ha a képzelőerejét is beveti a tények feldolgozásakor, ám egészen más, ha képzeletének segítségével alkot tényeket. Ez utóbbiakra ugyanis a szóban forgó helyen nincs szükség. A tények önmagukért beszélnek.
A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint az iránytű észak–déli irányt mutató, lenge mágnestűből álló kis műszer, az, amihez biztonsággal igazodhatunk. Elindulok hát a lakásomtól keleti irányba, a Lánchídon át, a József Attila utcán, majd az Andrássy úton folytatom. Hamarosan ott az Oktogon, majd a Terror Háza, amely visszavonhatatlanul a magyar történelem legsötétebb korszakának, a nyilas és a kommunista rémuralomnak állít tükröt. Mint a természetnek a színész.
Belépek az épületbe. Ebben a házban a rossz közérzet aurája vesz körül. De ez volt a cél: az elrettentés, miközben sorsunk iránytűje már nem hányódik a nyílt tengeren.
A gyászból nemzeti emlékhely született.