Ostpolitik

Az 1956 novemberében hatalomra került Kádár János számára különleges, kiemelt fontosságú szerepe volt a valláshoz és egyházakhoz fűződő kapcsolatnak. Kádár sohasem riadt vissza attól, hogy céljai elérése érdekében a vallásszabadság korlátozását vagy Mindszenty bíboros „félrabságának” feloldását nemzetközi tárgyalások során zsarolásra használja.

A z elmúlt ötven esztendő magyar történelméről egyre többször hallhatunk, olvashatunk olyan véleményeket, hogy az 1956 utáni megtorlásokat követő konszolidáció során már nem sérültek az alapvető szabadságjogok. Milyen volt a katolikus egyház helyzete a hatvanas–hetvenes években?
– Az ilyen elgondolásokkal szemben állnak a puszta tények, hiszen Magyarországon ekkor a vallásgyakorlás szabadsága csak nagyon torz formában létezhetett. A szocialista vallásszabadságnak három fő vonása volt. Elvileg mindenki szabadon igénybe vehette papja templomi szolgálatát, illetve templomon kívüli, de az állami hatóságoktól pontosan meghatározott helyen és időben történő hitoktatási szolgálatát. Ugyanakkor az állam, illetve a párt minden erőt megmozgatott annak érdekében, hogy az állampolgárok ne vegyék igénybe a papság eme szolgálatait. Ha valaki mégis ezt tette, számíthatott a retorziókra. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1958 júniusában elfogadott egy párthatározatot, amely A vallásos világnézet elleni harcról címet viselte. Ez a dokumentum részletesen leírja, hogy e harcban minden állami és pártszervnek részt kell vennie. Egy hatalmas egyház- és vallásellenes offenzíva kezdete volt ez a határozat, amelyet csak 1989 júliusában vont vissza a Központi Bizottság.
– Mennyire határozta meg a hétköznapi élet különféle színtereit a vallásellenesség?
– Az oktatás teljes struktúrájában, minden szinten, az óvodától az egyetemekig zajlott a harc, át- meg átszőtte a közélet valamennyi lehetséges területét. Nem maradhattak ki a művészetek sem. Az alapvető szabadságjogok, a lelkiismereti és vallásszabadság csak nagyon torz formában létezhettek. A katolikus közösséget folyamatosan súlyos jogsérelem érte, egészen az 1980-as évek végéig. Az iskolákban a hatvanas–hetvenes, de még a nyolcvanas években, tehát az 1975-ös helsinki dokumentum aláírása után is folyamatosan vezették az úgynevezett világnézetiszint-felméréseket. Azt vizsgálták a gyerekeknél, hogy ki vallásos, ki közömbös, ki ateista és ki harcos ateista. A tanulóknak olyan kérdésekre kellett válaszolniuk, hogy járnak-e templomba, hisznek-e Istenben. A válaszoknak természetesen következményei voltak. Még alaposabb vizsgálatnak voltak kitéve a pedagógusképző intézmények hallgatói. Legfelső szinten pedig seregnyi „tudományos tanácskozást” folytattak az ateizmuskutatók az ateizmusra nevelés kérdéseiről. 1980-ban adta ki az MTA pedagógiai bizottsága azt a könyvet, mely a Műveltségkép az ezredfordulón címet viselte. Ebben olvashatjuk tudós akadémikusoknak azt az elgondolását, hogy az iskolák ateista nevelésének következtében húsz év múlva, vagyis körülbelül mostanra mindenki ateistává válik.
– A kelet-európai országoknak ebben a nehéz és szabadnak semmiképpen nem nevezhető helyzetében nyitott a Vatikán diplomáciája a tradicionálisan katolikus lakosságú szocialista országok felé. Mi volt az „Ostpolitik”?
– A Szentszék keleti politikájának az volt a célja, hogy a szovjet érdekszférába tartozó országok egyházait segítse. Az Ostpolitik egy sajátosan laza diplomáciai kapcsolatrendszer volt 1962-től kezdve a Vatikán és a közép-európai szocialista országok között. A mi vonatkozásunkban egy középrangú vatikáni diplomáciai képviselő és az Egyházügyi Hivatal valamely képviselőjének időnkénti tárgyalásait jelentette, hol Rómában, hol Budapesten. A Vatikán a vallásszabadság tekintetében súlyosan jogfosztott helyzetben lévő egyházaknak akart segítséget nyújtani.
– Mi változott meg 1962-re, miért éppen ekkor történt nyitás?
– Ez nagyon érdekes kérdés, hiszen elmondhatjuk, hogy a kommunizmus feltűnése óta, a tizenkilencedik század közepétől 1959-ig, XII. Piusz pápa haláláig a Vatikán erőteljesen szemben állt a kommunizmus eszméjével. 1962-ben változás történt, és ebben a Kádár-rezsimnek is szerepe volt. Ebben az évben a MSZMP Politikai Bizottságának ülésein elhatározták a korábbi, rendkívül éles Vatikán-ellenesség félretételét. 1956 után a magyar kormányzat igen mély válságba került a nyugati országokkal való kapcsolat tekintetében. Magyarországot megfosztották ENSZ-tagságától, és a közgyűlésen napirenden volt a „magyarkérdés”. A Vatikán felé történő nyitás a Kádár-rezsim nemzetközi tekintélyének megerősítését volt hivatott szolgálni: a Szentszék fogadja el tárgyaló partnernek! Elsősorban a Mindszenty-problémát akarták megoldani, de hajlandók voltak arra is, hogy más egyházi ügyekről is tárgyaljanak. A Kádár-rezsimnek ez a törekvése egybeesett Rómában a zsinati készülődéssel, és XXIII. János pápa reményeiben bizakodva a vatikáni diplomáciában nagyobb nyitottság kapott teret.
– Milyen haszna származott Kádárnak abból, hogy a színfalak mögött tárgyalásokat kezdett a Vatikánnal?
– Elsősorban a nyugati demokráciák részéről gyakran megfogalmazott vádakat akarta elhallgattatni, hogy Magyarországon nem tartják tiszteletben a szabadságjogokat. 1956 után ’62–63-ig zajlott a kádári megtorlás kegyetlen időszaka. Ekkor történt a legtöbb bebörtönzés, kivégzés, internálás, munkahelyről történő elbocsátás. Éppen az 1962 decemberében visszakapott ENSZ-tagság, az országgal szemben ebből következően támasztott követelményeknek való megfelelés vágya eredményezte ezeket a „barátságosabb” hangokat, amelyek eljutottak a Vatikánig. A Vatikán keleti politikájának fő haszonélvezője a Kádár-rezsim volt, hiszen azzal, hogy a Vatikán már 1962-ben elfogadta tárgyalópartnernek a Magyar Népköztársaságot, majd 1964-ben egyezményt is kötött vele, a külvilág előtt, de a hazai lakosság előtt is azt dokumentálta, hogy a szocializmus és az egyház „megegyezett”. Az egyház ezzel a gesztusával szinte megáldotta a szocializmus építését. Ennek a szomorú folyamatnak kiemelkedő eseménye volt, amikor VI. Pál 1977-ben fogadta Kádár Jánost. Kádár ezt alaposan kihasználta, nemzetközi sajtótájékoztatót tartott, és kijelentette, hogy a szentatya is rendben lévőnek találta a magyar katolikus egyház helyzetét, Magyarországon teljes vallásszabadság van.
– A hatvanas évek társadalmi mozgásai Nyugaton is baloldali fordulatot eredményeztek. Hogyan vélekedett a katolikus egyház ebben az időszakban a marxizmusról?
– Az 1962–1965 között zajló zsinat semleges álláspontot fogalmazott meg a kommunizmussal szemben. Azt a szárnyat, amelyik a kommunizmus elítélését javasolta volna, leszavazták, úgyhogy a zsinaton a kommunizmusról nem esett szó. Ugyanakkor számos főpap, azok közül, akik szocialista országokból engedélyt kaptak a zsinaton való részvételre, azt hangoztatta, hogy a szocialista országokban teljes a vallásszabadság. Ezekkel a hamis információkkal együtt Nyugaton olyan vélekedések is elterjedtek balos értelmiségi körökből, melyek szerint a baloldali eszmék, a kommunizmus eszméi – szemben a fasizmus elgondolásaival – tulajdonképpen emberiesek és kereszténnyé tehetők.
– Származott-e a magyar katolikus egyháznak előnye abból, hogy a Vatikán tárgyalásokat kezdett a vallásosságot legkülönfélébb eszközökkel eltiporni akaró hatalommal?
– Biztos, hogy a szorítás valamelyest engedett. A tárgyalások nyomán indulhatott újra a római Pápai Magyar Intézet. Ez lehetőséget nyújtott arra, hogy évente néhány katolikus pap tanulmányokat folytasson római egyetemeken. Engedélyezték azt is, hogy néhányan nyugati teológiai konferenciákon vegyenek részt, sőt még a püspökök is elutazhattak Rómába az „ad limina” látogatásokra, hogy beszámoljanak egyházmegyéjük állapotáról. A szent évek alkalmával püspökök hivatalos zarándoklatokat vezethettek Rómába. Ám ha mindezeket az eredményeket végignézzük, jól látszik, hogy demokratikus országokban, a jogállamokban mindez nem az állam kegyéből megszerezhető alamizsna, hanem az egyház természetes joga, belügye. Másutt ehhez nem kell az állam engedélye, és főképp nem kell két állam közötti nemzetközi tárgyalás.
– A kádári hatalom „húzd meg, ereszd meg” politikájára jellemző, hogy az engedmények mellett a megfélemlítés igen komoly eszközeit is bevetették a katolikus egyház kézben tartása érdekében.
– Ugyanebben az időszakban folytak az ifjúsági kisközösségek vezetői és tagjai ellen a bírósági tárgyalások, sok-sok év börtönbüntetés kiszabásával. Ezzel igyekeztek megfélemlíteni az egész magyar egyházat. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 1975-ös záródokumentumát a Magyar Népköztársaság küldöttsége is aláírta, és ezután már nem volt bírósági per a katolikus egyház ellen. De hát ez eredmény? Hogy a kádári kemény megtorlás abbamaradt, hogy már nem börtönöztek be jogtalanul embereket?
– A vallásszabadság szempontjából döntő kérdés a hitoktatás biztosítása.
– Az iskolai hitoktatás, mely persze komoly állami ellenőrzés és megfigyelés alatt állt mindvégig, 1975 után már a templomban is engedélyezett volt. Ez valóban több lehetőséget adott, de teljesen abszurd, hogy a jogfosztás enyhítését kedvezményként értékeljük. A hatalom egyébként a hetvenes évekre már azért tehetett ilyen „engedményeket”, mert az ötvenes–hatvanas évek nagy egyház- és hitellenes offenzívája eddigre megtette a hatását, és akik a hetvenes–nyolcvanas években gyerekek voltak, azoknak a szülei már teljesen hitellenes légkörben nőttek fel. Egy nagy, mesterségesen, erőszakkal előidézett laicizálódás ment végbe az egész társadalomban.
– Mindszenty pontosan látta a hazai helyzet minden visszásságát, és ezekről részletesen beszámolt XXIII. Jánosnak, majd VI. Pálnak írt leveleiben. Az ő személye kulcsfontosságú volt a Vatikán és a Magyar Népköztársaság között zajlott tárgyalások során.
– A Vatikán keleti politikájának egyik lényeges feladata volt a Mindszenty-ügy rendezése. A bíboros 1956. november 4-től az USA budapesti követségének lakója volt, tizenöt esztendőt töltött ott. Ez az időszak a magyar katolikus egyház számára igen fontos volt. A bíboros példát mutatott a keresztény hithez és a magyarsághoz való hűségben, a hívők tudták, hogy ott él a követségen, félrabságban. Erkölcsi hatása átsugárzott a falakon, és ez nem csak költői kép, hiszen sok-sok bizonyíték van arra, hogy példája erőteljesen hatni tudott. Az ellenállás szimbóluma lett, hiszen itthon volt, közöttünk élt, de semmiféle közösséget nem vállalt a kommunizmussal. Példája arra ösztönzött sokakat, sokunkat, hogy tartsuk távol magunkat – amennyire csak lehetséges – a kommunizmus szellemi, lelki, erkölcsi kártevéseitől.
– A Kádár-hatalom Mindszenty bíboros abszurd helyzetét jól fel tudta használni pillanatnyi politikai játszmáihoz.
– Mindszenty a követségen, majd onnan kiszabadulva, öregen és betegen is iszonyú félelmet keltett a hatalomban. Kádár személyes gyűlölete abból fakadhatott, hogy felelőssége volt Mindszenty bebörtönzésében, hiszen 1949-ben ő volt a belügyminiszter; 1956 után pedig arra emlékeztette, hogy a szovjet tankok segítségével tudott hatalomra kerülni. Csak egy végtelenül primitív ember tud ennyire gyűlölni. Ez lehet az oka annak, hogy minden eszközzel a bíboros tönkretételére törekedett. Hosszú ideig nem engedték ki a követségről, hiszen ahhoz, hogy kilépjen a Szabadság térre, Kádárék engedélye kellett. Kádár attól sem riadt vissza, hogy Mindszenty személyével zsarolja az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Magyarország ENSZ-tagságának visszakapásához kötötték Mindszenty kiengedését. De azután sem járultak hozzá a távozásához, nehogy a vatikáni zsinaton a kommunizmus elleni szárnyat erősítse. Az USA külügyminisztériumát zsarolták azzal, hogy a bíboros csakis akkor távozhat, ha Budapestre követet, sőt nagykövetet delegál az Egyesült Államok. Ez 1967 őszén valósult meg.
– Nemcsak „kifelé” követeltek, hanem a bíborossal szemben is feltételeket támasztottak.
– De 1967-ben a Kádár-rezsim új követelményekkel állt elő: azzal a feltétellel lettek volna hajlandók hozzájárulni a bíboros távozásához, ha lemond az érseki székről, és Nyugaton semmit sem nyilatkozik börtönéveiről, megpróbáltatásairól és a kommunista Magyarországon uralkodó közállapotokról. Azzal akarták emberileg és erkölcsileg megsemmisíteni, hogy úgy távozzon a követségről, mint egy csatát vesztett, megalázott, erkölcsileg megsemmisült ember. Kádár feltétele természetesen irreális volt. Márai Sándor írta naplójában a bíboros halálakor, hogy Mindszenty öntudatos ember volt. Talán ez volt a leginkább jellemző rá. Nem vállalhatta, hogy egy szót sem szól, hiszen felelőssége volt magyar egyházával, magyar hazájával, népével szemben.
– Mindszenty kiállásának a hatásai, következményei jóval tovább tartottak a bíboros földi életénél.
– Valóban ezt jelzik a mariazelli síron lévő, állandóan friss virághalmok. De tevékenységének megítélése még jóval a halála után is fontos szempont volt a magyarországi titkosrendőrök számára. Gyulay Endre szeged-csanádi megyés püspök mondta el nemrégiben, hogy amikor 1987-ben a Vatikán püspöknek nevezte ki, akkor ezzel kapcsolatban a magyar titkosszolgálat egyik embere azt tudakolta tőle, hogy hogyan vélekedik Mindszentyről. A bíboros ekkor már tizenkét éve halott volt, de Kádárék még mindig ennyire féltek tőle! Az utolsó hercegprímás személye két évvel a rendszerváltás előtt is viszonyítási alap volt, ma is az. Ez az oka, hogy Mindszenty életrajza minden nagy nyugati általános lexikonban, enciklopédiában megtalálható, hogy tananyag, történeti kutatások tárgya, bár életét és személyét mind a mai napig számos esetben torzítva jelenítik meg. De jelen van, elhallgathatatlanul.

Mészáros István művelődéstörténész, pedagógiatörténeti és egyháztörténeti kutató. 1927-ben született, 1945-ben az esztergomi bencés gimnáziumban érettségizett. A budapesti Pedagógiai Főiskolán, a Zeneakadémián és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte tanulmányait. 1968-tól 1988-ig az ELTE bölcsészkarán pedagógiatörténetet tanít. Művelődéstörténeti témákból 1973-tól kandidátus, 1988-tól akadémiai doktor. Számtalan művelődéstörténeti cikk, tanulmány, könyv szerzője. Egyháztörténeti munkássága elismeréseként 2001 őszén Fraknói-díjat kapott.