Ötvenszázalékosra sikerült olimpia

Amikor már minden résztvevő arra készült, hogy jó olimpiai szokás szerint látványos ceremónia közepette, önfeledten táncolva, kacagva elbúcsúzzon a 2002. esztendőre rendelt téli játékoktól, bizonyítva, hogy lehet akármilyen az éppen aktuális kor, ideig-óráig álomvilágot teremthetünk magunknak, úgy rendezték az égiek (fogjuk rájuk), hogy elmenjen a kedv a mókától.
A téli olimpia utolsó versenynapján két győztest megfosztottak olimpiai bajnoki címétől.
Johann Mühlegg és Larissza Lazutyina meséje, mint cseppben a tenger, hű tükörképe annak, hol tart (hová jutott?) az öt színes karikával eddig sikerrel eltakart teljesítménykényszer.
Ha úgy tetszik, közbeszólt az élet.
Mühlegg német állampolgárként látta meg a napvilágot, első sikereit szülőhazája színeiben érte el, aztán összeveszett, akivel csak lehetett, s Spanyolországba költözött. Spanyolként lett a mostani játékok verhetetlen hőse. Korunk tipikus pályafutása. A polgár országot vált, hogy jobban érvényesülhessen, új hazája pedig kapva kap az alkalmon, mert semmilyen ár nem drága, hogy nőjön a nemzeti büszkeség.
Lazutyina néhány napja már megízlelhette, milyen az, ha rajtakapják az embert. Némi vérvétel után váltóban nem rajtolhatott, majd az orosz elöljárók fenyegetéssel tarkított fölháborodása után vasárnap lécre állhatott. Jellemző, hogy senki sem igyekezett cáfolni a tiltott szerek iránti rajongását, csak a vizsgálat időpontja állt az indulatok középpontjában.
Ha csupán a dopping vetne árnyékot a Salt Lake City-i szép napokra, elintézhető lenne egy kézlegyintéssel az egész, elvégre mostanság igencsak hétköznapi eset a tiltott teljesítményfokozás. Igaz, meglehetősen ritka, hogy a legnagyobbak, a győztesek, a példaképnek kikiáltott hősök kénytelenek lesütni a szemüket, ám esetükben még ott a magyarázat: az egzisztenciájuk múlhat néhány másodpercen, centiméteren. Ha úgy tetszik, tettük magánügy, még akkor is, ha egyedül bizonyosan eltévednének a pirulák között.
Ijesztőbb a helyzet, amikor egy-egy csoport, vagy egy egész ország száll szembe az írott és az íratlan szabályokkal.
Mert arra is fölkaphatta a fejét a világ az elmúlt napokban, hogy a műkorcsolya ítészeiről feketén-fehéren kiderült, hogy csalnak, Oroszország pedig nagy-nagy sértődöttségében kis híján hazarendelte versenyzőit a barátság jegyében meghirdetett játékokról.
A jégcsarnok háborgását megduplázott aranyéremmel csitították le az arra illetékesek, az oroszok esetében pedig a NOB-elnök az államfőnél eszközölte ki, hogy maradásra bírja az övéit.
Ha az alapvető morális elvek csak sziszifuszi erőfeszítéssel tarthatók életben, az sokat jelentő tény.
Mint ahogy az is, hogy a német Thomas Bach NOB-alelnök szerint az oroszok bojkottfenyegetéséből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Gondolatmenete szerint el kellene felejteni a csalást, és az esélyegyenlőség minden más megsértését is, mert ugyebár, amiről nem beszélünk, az nincs.
Azt viszont (el)hallgatva is vallom, hogy a mostani olimpia csak ötvenszázalékosra sikeredett.
Tél volt Salk Lake Cityben, vitathatatlanul.
Előfordult, hogy esett a hó.