Szerencse Benedekné ráolvasói és bájolói

Az űzött sorsú prédikátor és látomásos költő, Bornemisza Péter prédikációinak gyűjteményében maradtak fenn azok a becses ráolvasások, amelyek sok fejtörést okoztak már a kultúra historikusainak. Bornemisza, korának jeles elméje, Balassi Bálint tanára nem az utókornak vetette papírra ezeket a verseket. Azért idézett néhányat közülük, hogy bemutassa híveinek, mi minden furcsaságra képes az Istentől elrugaszkodott babonás lélek. Tulajdonképpen akarata ellenére örökítette ránk ezeket az archaikus verseket, ahogy például Méliusz Juhász Péter is ezt tette, amikor egyik dörgedelmes prédikációjában kikelt „a csacska virágénekek” ellen, megemlítve közülük hármat, legalábbis e dalok címeit: Zöldvári ének, Péter férjem, illetve Az aggnőnek s az agebnek…
A Bornemisza Péter említette ráolvasó énekek a Felvidékről valók. A prédikátorköltő nem maga jegyezte le a szövegeket, közvetve jutott hozzájuk. Azt is tudni lehet, hogy a verseket egy Szerencse Benedekné nevű gyógyító asszony énekelte el, aki aligha sejthette, hogy teljes nevén, mint Tardoskeddi Szerencse Benedekné fog bevonulni a magyar kultúra történetébe.
A fennmaradt bájolók két kultúra határmezsgyéjén állnak. Alaprétegük sámánisztikus, pogány hiedelmek emlékeit őrzi, míg a ráolvasások függeléke keresztény motívumokat is tartalmaz. „Föld, édesanya, / Teneked mondom először: / Ennek ez torkában / Erős pörös torok, / Eröszködött torok gyíkja, / Béka levelegje, / Nyak-foga / Oszoljon, romoljon, / Benne meg ne maradhasson. / Erős, pörös torok-gyíkja, / Béka-levelegje, / Nyak-foga, / Disznó-szakája, / Kelevénye / Oszoljon, romoljon / Istennek hatalmából, / Boldog anya / Parancsolatjával…” Ezt a bájolóéneket torokgyík gyógyítására használták.
Egy másik ráolvasást csúzos beteg felépüléséért mondtak el: „Ez embernek szeméből, szájából, fejéből, orcájából, piros véréből, szálas húsából, száz tetemiből kisiessen és eloszoljon hetvenhétféle csúz: – itt a próza versbe csap át! – „Folyó csúz, veres csúz, / Kék csúz, fejér csúz, / Szederjes csúz, köszvény, / Fájdalom, kelevény / Kioszoljon, kiromoljon / Hetvenhét féle nyavalya, / Ez emberből…” Itt a beteget néven kell nevezni.
Fejfájás gyógyítására a következő bájoló szolgált: „Nemes asszonyom, Boldoganya, / Bemene szent templomba, / Leüleplék az ő áldott / Aranyas szent székibe, / Az ő áldott szent fejét / Megessé fenye füst csúz, / Fenye füst kelevény… / Ez mai dicső napon / Én is megszorítottam / Ez embernek fejét / Ez kendetlen keszkenővel, / Bűnös szájamból / Szent igéket / Reá mondattam: / Ne ijedjél, / Szent Anyám, Mária: / Én vagyok mindennél / Nagyobb orvos, / Te vagy mindennél / Nagyobb bájos…”
Bornemisza Péter feljegyzésein kívül egyéb, hasonló célú ráolvasások is ismeretesek régebbi irodalmunkból. Így például a nevezetes „Lovak betegsége ellen való bájolás”, amelynek szépséges első strófája egészen archaikus képet őriz: „Erdőn jár vala lebeke tárgy: / Béka vala ekéje, / Kígyó vala ostora, / Szánt vala követ, / Vet vala kövecset.” Ezután az ismeretlen javasember utasítja a démont, hogy távozzék a beteg lóból: „Parancsolok én tenéked, / Hogy miképpen a kő nem gyökerezhetik / És nem levelezhetik, / Azonképpen te, itt ez lovon ne gyökerezhessél és öröködhessél…”
Mai néprajztudományunk elő klasszikusa, Erdélyi Zsuzsanna számtalan hasonló ráolvasást gyűjtött a közelmúltban, ami azt jelzi, hogy Tardoskeddi Szerencse Benedekné „szellemrokonai” mind a mai napig megőrizték ezt az ősi, sokak által már elfeledettnek hitt hagyományt.