Dúl a választási kampány, én meg az embereket figyelem, eljut-e hozzájuk a gyöngyös bokrétával díszített demagógia. Hogy ez lesz itt, meg az lesz ott, ha miránk tetszik szavazni, még a kertben is zöldebb lesz a fű, meg a szegfű is vörösebben virágzik majd, mint előtte.
A postaládába bedobált kampányfecnik bőszítenek, de nem lehet elmenni mellettük, hiába dobom én ki a kukába, a szomszéd beviszi a házba a magáét, s harmadnapra már hallom tőle a színes, merített papírra írt agylágyítás szóbeli mását. Ez önmagában még nem lenne baj, de kocsmába, boltba, borbélyhoz is jár a szomszéd, és ott már ő a szócső: szavazzunk oda, ahol zöldebb füvet, vörösebb szegfűt ígérnek.
Ilyenkor szoktam végigkarmolni magamat.
Kilencvenben, az első szabad választáskor, amikor csak abban volt egy a nemzet, hogy elég a kommunistákból, még a kampánypapírokat olvasgattuk. Ez ezt ígérte, az azt. Múlt nem volt mögöttük, teljesítmény még úgysem, mindenki ígért mindent, csak győzni kellett kikecmeregni az ajándéközönből. (Nekem a szabad demokraták vállalása tetszett a legjobban: ha ránk szavaz – írták –, írmagjukban irtjuk ki a bolsevizmust, szabadság lesz itt és szerelem, e kettő kell nekünk. A folytatás ismert.)
Tizenkét év telt el azóta, és aki jó megfigyelő, az fütyül a kampányszólamokra, széttépi a pártfecniket, a reá mosolygó jelöltportrékat, és arra szavaz, akiben még nem csalódott. (Vagy akiben a legkevesebbet.)
Ők azonban jönnek, és mondják rendületlenül. Csak egy igent kérünk, és szebb világot csinálunk önnek és családjának. Nyakkendős, vasalt politikusjelöltek dobálják a csókokat számolatlanul, hátha van olyan mamlasz, aki még ebből ítél.
Vannak. A butaság és a feledékenység határtalan. Demagógiában még nagyok a távlatok.
Szijjártó Péter a Harcosok Órájában: minden, a Trump-Putyin találkozóról - kövesse velünk élőben
