Tollhegyen

Azért kíváncsi lennék, hogyan érezte magát a bőrében Horn Gyula tegnap, február huszonnegyedikén, a kommunizmus áldozatainak emléknapja előestéjén. Érzett-e valami szorongásfélét, szaporábban vert-e a szíve, kettőre zárta-e a Remete-hegyi százmilliós villa kerti kapuját. Vagy csak anynyit mondott a harmadik érzéstelenítő vodka után, hogy Na és?
Az egész azért érdekes, mert Novobáczky Sándor óta tudjuk, hogy a kommunista embert más anyagból gyúrták, mint bennünket, ő tértől és időtől független, rajta nem fog a golyó, hit, logika és erkölcs lepereg róla, mint kutyáról az esővíz.
Vajon megmarad-e magabiztos modora, kevélynek szánt tartása, vagy megroggyan kissé, mint a földön járó kétkezi ember, akiben meg-megmozdul a lelkiismeret.
Félek, megmaradt Horn Gyulának, mert arrafele egy irányban zajlik a forgalom, ha vannak is olykor cikcakkok. Akit egyszer a Párt küldött, az oda van küldve. Punktum. Pedig lenne megszívlelendő látvány ebben a kicsiny hazában, itt van például ez a most avatott Terror Háza, torokszorító hangulatával, komor szürkeségével.
Hát Bauer papa, a Körmös? Vajon bemegy-e régi munkahelyére, a Házba kicsit nosztalgiázni, elmerengeni a daliás időkön, amikor még nem múzeumlátogatók járták az épületet, hanem testben, lélekben megnyomorított páriák meg kékparolis vallatótisztjeik?
A kommunizmus áldozatainak emléknapján emlékezni kell. (Egyéb mellett ezért találták ki az emléknapot.) Végigfuttatni a gondolatot, hogyan jutott a kommunizmus zsákutcájába egy jobb sorsra érdemes nemzet? És lehet-e még nosztalgiázni lejárt idők hóhérain?
Aki a kopjafától nem látja az erdőt, annak nem mondott semmit a tegnapi nap. Vagy ahogyan a költő mondja, annak térkép e táj. Vagy városligeti szockoncert Pa Dö Dőékkel.