Túl magyar?

A lába sem érte a földet, úgy repítették ki 1996-ban, Peták István elnöksége idején a Magyar Televízióból. Bűne csak egy volt: imádott dolgozni. Hihetetlen mennyiségű – hatszáznál is több – televíziós produkcióhoz tervezett kosztümöket.

Színházhoz, operához hiába csábították, csak alkalmi kirándulásokra volt hajlandó. Hűsége az MTV-hez sziklaszilárdnak mondható. Igen, jelen időben is igaz ez az állítás. Wieber Marianne világjáró jelmezkiállítása Párizstól Los Angelesig a Magyar Televízió dicsőségét hirdeti. Meg a történelmi magyar viseletek szépségét. Kézműveseink csodálatos képességei mellett…
Honfoglalásunk ezerszázadik esztendejére, a millecentenárium tiszteletére a bécsi magyar követség épületében Történelmi táncok címmel kultúrhistóriai bemutatót tartottak Wieber Marianne elképzelései szerint, az általa tervezett viseletekben. A külföldi vendégkoszorú elragadtatással szemlélte a Duna Művészegyüttes produkcióját: ismeretlen világ tárult fel a rólunk keveset tudók előtt, a magyar nemesi kultúra világa.
Ilyenek a magyarok? – kérdezték meglepetten. Ha láttak is korábban valamit értékeinkből, az csak és kizárólag a népi hagyományvilágból érkezett. Igen, ilyenek is, válaszolta a tervező. Azaz csak válaszolta volna, ha egy Budapestről, a Külügyminisztériumból a bécsi rendezvényre „akkreditált” tégla úr meg nem akadályozza benne. Európát sérti meg, mondotta, aki a bécsi magyar követség épületében kizárólag történelmi magyar táncokat s történelmi magyar viseleteket mutat be. Wieber Marianne értetlenül állt e váddal szemben. A palotában, amelyet még 1746-ban vásárolt meg a magyar kincstár a magyar kancellária számára, hottentotta táncokat kellett volna járniuk a Duna Művészegyüttes táncosainak? – tűnődött fennhangon.
Tűnődik ma is. De nem bánja, mit beszélnek. Magyar alapítványi segítséggel járják történelmi kosztümei a világot, jó hírét keltve históriás kultúránknak, iparunknak. Időnként idehaza is láthatók Wieber Marianne művei. Most éppen Győr városában, a Zichy-palotában, a február 15-i megnyitót követően egy hónapon át. Utána Svédországba utaznak az ezeréves magyar történelmet magyar televíziós produkciókban megidéző kosztümök, ezt követően pedig visszatérnek az Egyesült Államokba, New Yorkba. A győri kiállítás külön adománya, hogy a divattervező Wieber Marianne is megismerhető e pompás öltözékek révén, nem csak a jelmeztervező. A viktoriánus kor ihletésére született modern viseletek azonban (megrendelőjük a tengerentúlról nyújtotta ki kezét a közép-európai tehetségért) aligha mutatkoznának oly játékosan elegánsnak, ha megálmodójuk nem járta volna ki a hazai képző- és iparművészet, mozgóképművészet megannyi iskoláját. (No meg a fordulatos és titokzatos életét, természetesen.)
Divattervezőként gondja van a harminc év fölöttiekre is.
– Álszent világban élünk – mondja. – Másról sem hallani, mint az emberi élet meghosszabbításának csodálatos lehetőségeiről, de hogy önbizalmat is adnának a hosszú élet mellé, arról nemigen beszélnek sehol sem. Az ember nem szép. Nem így az állatok. Egy kismacska, egy madár vagy egy oroszlán nem szorul rá, hogy megszépítsék. Az embert azonban művileg kell széppé tenni. Kár azzal hízelegnünk önmagunknak, hogy az embernél semmi sem csodálatosabb. De, az embernél minden csodálatosabb, ha nem tesszük mi magunk csodálatossá. Mi adatik meg manapság a harmincadik életévükön túljutott embereknek? A nőknek? A rettegés az öregkortól. Nem tudnak róla, senki nem is tudatosítja bennük, hogy igazából harminc év fölött virulnak ki, hiszen akkorra már tisztában vannak az egyéniségükkel, a képességeikkel és a lehetőségeikkel. A divattervezők azonban két méter magas, húsz kilogramm testsúlyú, kortalan lényekben gondolkodnak, nem hús-vér emberekben. Mi a teendője ezzel szemben a jelmeztervezőnek? „Összehozni” a színész egyéniségét a megjeleníteni kívánt figura egyéniségével. Ez igen, ez szakmai kihívás. A jelmeztervezőként kitanult mesterfogásokat átvinni a divattervezésbe: ez pedig maga a megújulás!
Persze aki operahősöket, musicalsztárokat, Csehov- és Madách-teremtményeket ruházott évtizedeken át, akkor sem fordít hátat a színháznak, a filmnek, ha páros lábbal „tanácsolják el” a pályáról. Wieber Marianne tevékeny életre rendezkedett be a Magyar Televízióból való kitaszíttatása után is. Felöltözteti az ország legnagyobb történelmi panoptikumát (Keszthelyen), kosztümöket tervez a 2003-as esztendő Rákóczi-évfordulójára, magyar szentekről és magyar uralkodókról szóló ismeretterjesztő sorozatokhoz hívják… Előbb-utóbb megismeri valamennyit a televíziónéző nagyközönség is.
Amikor Párizsban az európai uralkodóházak tagjai számára rendezett jótékonysági bál nyitányaként mutatta be az ezerszáz esztendős magyar történelem viseleteit és táncait, Caroline monacói hercegnő, a bál fővédnöke megkérdezte tőle, miért nem kamatoztatják a magyarok azokat a ritka kincseiket, amelyeknek birtoklásáról a Wieber Marianne-féle történelmi bemutató is tanúságot tett. Az általunk hotdog-faló, farmeres, hányaveti népségnek tartott Amerika is a szívébe fogadta azt a történelmi üzenetet, amelyet a vén Európából, Magyarországról Wieber Marianne ruhái közvetítettek neki. Harmadik-negyedik generációs, nyelvünket törve sem beszélő emberek tódultak kiállítására, s régi fényképekkel bizonygatták: gyökereiket tekintve ők is magyarok, nekik is közük van tehát ahhoz a hagyományvilághoz, amelyet a Wieber Marianne által tervezett kosztümök testesítenek meg.
– Szilárd fundamentumra épít az – mondja az érsekújvári születésű művész –, aki ezerszáz éves európai múltunk tisztelete jegyében alkot. Sem megérteni, sem elfogadni nem lehet, aki az elrejtésén, elfelejtetésén munkálkodik.
A millenniumi esztendő nyitányára, a Szent Korona ünnepélyes átvitelére a Magyar Nemzeti Múzeumból a Parlament épületébe olyan ismeretterjesztő kísérőfilmmel készült, amely korhű öltözékben mutatja meg a magyar uralkodókat. A filmet elfogadták, műsorba illesztették, a Magyar Televízió előzetes képsorokat mutatott belőle, s bejelentette, hogy a reklám után vetíti. Majd – se szó, se beszéd – eltüntette az adásból. Túl magyar! – mondta ki róla az ítéletet az utolsó pillanatban valamely televíziós hatalmasság.
Még főiskolás volt Wieber Marianne, amikor először dolgozott a Magyar Televíziónak. Domján Edit énekelte a Valaki kell nekem is című slágert. A művésznőt és a mögötte-körülötte feltűnő táncosokat kellett Wieber Marianne-nak felruháznia. A következő megbízatás a Don Giovanni című Mozart-opera televíziós változatának a kosztümjeire vonatkozott. A közvetítés másnapján Márk Tivadarnak, a jelmeztervezés doyenjének az elismerő sorai várták a Szabadság téren az ifjú tervezőt. Az intézménynek 42 kosztümje volt akkortájt, az egyik irodahelyiségben tárolták valamennyit. Most? Ki tudja? Wieber Marianne hatszázötven televíziós produkcióhoz tervezett kosztümöket. Ma csak külön engedéllyel léphet be az MTV épületébe. Kikölcsönöznie saját tervezésű munkáit azokra a külföldi kiállításokra, amelyek hazánk – és a televízió – jó hírét öregbítik, olyan hosszadalmas kérvényezés árán lehetséges, amelynek végére rendszerint csak a legeslegfelső fórumon kerül engedélyező pecsét. A raktárban olykor csak a hajdani szép kosztümök bélését találják, szárnyaszegett frakkokat, csipkétlenített női viseleteket. De régiségboltban ajánlották már megvételre a tervezőnek azt a díszmagyart, amelyet Barabás Miklós festménye alapján ő varratott meg zöld bársonyból – az egyik televíziós történelmi filmhez. Úgy tűnik, a szerzői jog kifejezés a jelmezekre vonatkozóan elveszítette régi jelentését. A művész, akinek nincs olyan nap, amikor nem tűnik fel a neve szívünknek oly kedves történelmi sorozatok végén, jelmeztervező: Wieber Marianne, abban reménykedik, hogy talán vége lesz e furcsa helyzetnek, ha 2003-ban a gödöllői királyi kastélyban megnyílik az az állandó kiállítás, amelyen az ő jelmezgyűjteménye lesz látható.