Utójáték: Kádár János és a maoisták

A kádárizmus börtönpolitikájáról a III/1-es, a vizsgálati osztály iratanyaga a legárulkodóbb. Az osztály tisztjei szervezték meg a politikai foglyok körében a börtönelhárítást és a börtönök megfigyelését. A III/1-esek foglalkoztatták a fogda- és börtönügynökséget, szervezték az operatív felderítő munkát s a börtönelhárító alosztály kiválasztását. Ugyancsak ő döntött az operatív technikák (lehallgatás) beépítéséről, az operatív és kombinációs tervek végrehajtásáról, az operatív jelentések tapasztalatairól pedig jelentéseket adott a III/1. osztály vezetőjének. A biztonsággal összefüggő és az elítéltek hangulatáról szóló jelentések a bv országos parancsnokának asztalára is rákerültek, ő pedig a bv-intézetek parancsnokait szóban tájékoztatta.
Az 1966 és 1968 közötti operatív munkáról szóló összefoglaló jelentés szerint 234 dossziés ügyet zártak le, 144 ügyben pedig még ment a nyomozás. Összeesküvés gyanújával 36, egyesülési joggal való visszaéléssel 14, szóbeli izgatással 52, írásbeli izgatással 93, egyéb politikai bűncselekménnyel 39 nyomozást zártak le, 11 összeesküvési,16 egyesülési, 23 szóbeli és 73 írásbeli izgatásban, s 21 egyéb ügyben még folyt a nyomozás. Az elhárítási vonalak szerint ideológiai vonalon – mintha Orwell gondolatrendőrségét utánozták volna az emberek véleményének kiszaglálásával – 32, ifjúsági vonalon 50, az „egyházi reakció” vonalán 77, a „volt (reakciós) elemeknél” 67, röpcédulázásnál 144, egyéb vonalon pedig 8 esetben indult meg a megtorló gépezet.
A lezárt dossziék statisztikája arról is árulkodik, hogy a proletár államnak a legtöbb baja változatlanul a proletárjaival volt. A „célszemélyek közül munkás: 40 százalék”, nyolc általánosnál kevesebbet végzett az érintettek majd fele része: 47 százalék.
Bár az igazságügyi tárca 1964-ben úgy rendelkezett, hogy a jogerősen elítélt férfi politikai elítélteket kizárólag a Budapesti Országos Börtönben, azaz a Gyűjtőben, a női politikai foglyokat pedig Kalocsán őrizzék. Kádár János több ízben is kijelentette, hogy az országban nincsenek politikai foglyok, ötvenhatosokról nem is beszélve. Wittner Mária is – akit a Corvin közi harcokban való részvételért előbb halálra, majd életfogytiglani börtönre ítéltek – egy, a börtönújságban, a Heti Híradóban lehozott első titkári kijelentés alapján kezdte el igazságát keresni. Az „operások”, az operatív tisztek persze pontosan ismerték az adatokat, s a pártvezetés legnagyobb megelégedésére hangsúlyozták, hogy „ellenforradalmi elítéltek még sokáig lesznek, kedvezménnyel vagy teljes idő kitöltésével évente átlag 10 fő szabadul, kivétel 35 fővel 1972 lesz”, s valószínű, hogy 1975-re, azaz az „ellenforradalom” után 21 évvel az utolsó 56-os is szabadlábra kerülhet.
Amikor a hatvanas évek közepén a „kádári revizionizmust” balról megdönteni kívánó és Mao-ce Tung eszméire támaszkodó szűk diák- és írócsoport fellépett, tagjaival szemben az állampárt sokkal toleránsabb volt, mint ahogy más, általa tényleg veszélyesnek ítélt körökkel bánt. A ma közvéleménye mégis a Kádár-korszak egyetlen hazai ellenzéki mozgalmaként épp az ebből kinőtt „demokratikus ellenzék” hőstetteit tartja csak számon, és nem vesz tudomást a Regnum Marianum mozgalmáról – amelynek tagjai azt hirdették, hogy a hitet nemcsak tanítani, hanem híveikkel együtt megélni kell –, sem az 1963-ban illegálisan megalakult Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspártról, sem pedig azokról a röpcédulázó diákokról, akik 1962 augusztusában ezres nagyságrendben szórták az utcára, hogy „Le a Kádár-rezsimmel! Szabad, független, semleges Magyarországot!”, s alig valamit a hetvenes évek elejének március 15-i lánchídi csatáiról s azok meghurcolt diákjairól: a „lebukottak” börtönnel és iskolából való kicsapással fizettek merészségükért. Miközben Demszky Gábor beszélgetésre jelentkezik a Gyorskocsi utcai műintézetben, s a Kommünt ünnepli elvtársaival március 21-én…