Vége a fél évszázados kanadai böjtnek

JÉGKORONG
Ötven esztendővel ezelőtt, 1952-ben Oslóban nyert Kanada utoljára olimpiai bajnoki címet, és Salt Lake Cityben ismét a csúcsra ért a válogatott. Hosszú böjt volt, s még egy héttel ezelőtt sem gondolták volna a kanadaiak, hogy éppen a nagy vetélytárs otthonában sikerül elhódítani az aranyérmet. Egy hete, amikor még a svédektől elszenvedett megszégyenítő, 5-2-es vereségen vitatkozott Kanada, csupán szedett-vedett sztárok gyülekezetének tűnt az együttes, s aztán a fináléba eljutva hasonló arányban győzte le az Egyesült Államok csapatát. A 2-5 és az 5-2 híven tükrözi azokat a fordulatokat, amelyeket átélhettünk a hokitorna során.
A négy esztendővel ezelőtti nagy áttörést követően, Salt Lake Cityben is az észak-amerikai profiliga (NHL) legjobbjai varázsolták a korongot, és ennek megfelelő pazar játék kerekedett a viadalból. A döntőt megelőzően a többség az amerikai hagyományok folytatását várta. Az Egyesült Államok hokisai 1932 óta nem kaptak ki hazai pályán az olimpiai tornán – 1960-ban és 1980-ban is veretlenül lettek aranyérmesek otthon –, ráadásul a korábbi hat mérkőzésen sokkal meggyőzőbb játékot mutattak, mint a kanadaiak. Hullék 6-0-lal gázolták el a finneket, 8-1-gyel a fehéroroszokat, 2-2-es döntetlennel zártak az oroszok ellen, majd a negyeddöntőben a németeket is biztosan múlták felül. Az elődöntőben ugyan csupán 3-2-re győzték le az oroszokat, de az utolsó harmadig óriási fölényben játszottak.
Ezzel szemben a kanadaiak sokáig csak szenvedtek. A már említett vereséget követően csupán 3-2-re tudták legyőzni a németeket, 3-3-as döntetlent kínlódtak ki a csehekkel szemben, míg a nyolc között verejtékes összecsapáson 2-1-re gyűrték le a finneket. Egyedül a fehéroroszok elleni elődöntőn játszották azt Lemieux-ék, amit a szurkolóik elvártak tőlük (7-1).
Az esélylatolgatók csupán azzal nem számoltak, hogy eddig a két tengerentúli csapat európai ellenfelekkel mérkőzött, azaz egy sokkal kombinatívabb játékstílust tört meg, a fináléban azonban két ütközésre, egyéni játékra épülő harcmodor csapott össze, s mivel a kanadaiaknál több kiemelkedő egyéniség található, ez döntött.
Hiába szereztek az amerikaiak Amonte góljával vezetést az első harmadban, Lemieux pazar egyéni megmozdulását követően Kariya kiegyenlítette, majd a szünet előtt Iginla találatával a kanadaiak jutottak előnyhöz. Az egyenlítő találatnál villant fel a szurkolók által csak Szuper Mariónak becézett Lemieux nagysága, amikor Pronger passzánál mindenki, még az amerikai kapus, Richter is lövést várt tőle, ám ő nemes egyszerűséggel hagyta tovább csúszni a korongot, és az érkező Kariya az üresen maradt kapuba bombázhatott.
A második harmadtól Hullék csak szaladtak az eredmény után, hiába egyenlítettek, egy nagyszerű Sakic-megoldást követően ismét hátrányba kerültek. Az utolsó húsz percben rohamoztak az amerikaiak, de képtelenek voltak gólt szerezni, míg a kanadaiak kontrákból eldöntötték az aranyérem sorsát.
Persze, valljuk be, a szerencsével sem álltak hadilábon, hiszen az 56. percben 3-2-nél Hull kapufát lőtt, majd negyven másodperccel később Iginla találata eldöntötte a csatát, két perccel később Sakic már csak a kegyelemdöfést adta meg.
S hogy mit is jelent az NHL-sztárok számára az olimpiai bajnoki cím, azt a végső dudaszót követő percekben láthattuk, amikor többen is könnyeikkel küszködve borultak egymás nyakába. Hiába, a Stanley-kupát minden esztendőben átadják, az olimpiai aranyérmet viszont csak négyévente. A csalódott amerikaiakon látszott leginkább, mennyire átérzik, talán egy soha vissza nem térő pillanatot szalasztottak el.