A halfarkú királyleány meg a szomorú szerecsen

A törökök – vallási okból – nem tűrtek semmiféle emberábrázolást, ezért középkorunk és virágzó reneszánszunk számos építészeti-szobrászati csodája vált százötven esztendős uralmuk martalékává.
Zolnay László, aki több évtizeden át elszántan kutatta a budai Vár földjét régi korok emlékeiért, azt írja: „Sokáig úgy látszott, a budai várfeltárás – amely középkori anyagi műveltségünk gazdag tárházát hozta napfényre – főként alakos, díszes kályhacsempéivel vívja ki magának az európai egyedülállás rangját.” A tudós akkor még nem sejthette, hogy épp ő lesz az, aki 1974-ben megtalálja majd a „Magyar Tróját”, azt a páratlan becsű és szépségű gótikus szoboregyüttest, mely gazdag és sokrétű munkásságát megkoronázza.
Ám nemcsak a szépséges próféta-, lovag- és Herold-szobrok árulkodnak középkori eleink teremtő erejéről és képzeletéről, az említett kályhacsempék is figyelmet érdemelnek, melyekből sokat megőriztek Budavár rögei. A kályhacsempéket amúgy kezdetben csak növényi ornamensek, lóhereminták és liliomfüzérek díszítették. Később, a XV. században jelentek meg rajtuk a korabeli udvari élet és a lovagkor jelenetei.
A figurális kályhacsempék egyik legszebbike egy fehérre pingált arcú bohócot vagy muzsikust ábrázol. A fején csörgősipka, a kezében lant. Maga a figura zsugorított: törpe lehetett, és talán a király udvari bolondja. Van a szemében valami kimondhatatlan és mélyen spirituális fájdalom. Talán csak a XX. század festői, a francia Georges Rouault és a mi Gulácsy Lajosunk tudta ilyen megkapóan ábrázolni a fájdalmat. Aligha véletlen, hogy mindketten szívesen festettek pojácákat és muzsikusokat. „Óriási türelem kellett a csempék összeállításához – írja Zolnay. – Hiszen annak idején, 1949–51-ben, amikor jómagam is részt vettem ezeken az ásatásokon, a hajdani királyi palota járószintje alatt helyenként 4–8 méter mélységben morzsányira zúzott állapotban találtuk meg a töredékeket. Magunk sem gondoltuk, hogy e töredékeknek jó részét mérhetetlen körültekintéssel egységes darabokká építik majd a jeles restaurátorok.”
Megjelennek a csempéken a szentek alakjai. Például az orvosok védőszentje, a lábsebét mutató Szent Rókus. Feltűnik a lovag, aki nyergébe emeli szíve hölgyét. Meg a tusázni induló lovas vitéz, oldalán fegyverhordozójával, az együgyű Herolddal. Látható a mesebeli kacsalábon forgó vár. A solymász. A nyúl meg a sündisznó, antik mesék kedvenc állatfigurái. A vadász meg az egyszarvú.
És se szeri, se száma azoknak a töredékben megtalált csempéknek, melyek egy-egy hajdani történetet ábrázolnak, ám éppen töredékedékességük okán csak megpróbálhatjuk elképzelni, miféle mese tartozhatott hozzájuk. Látunk egy szomorú arcú szerecsent. A parittyázó Dávidot, aki mellől elveszett a hozzá tartozó Góliát. Egy szépséges szakállas faun- vagy szatírfejet. A sejthetően karneváli királyfit vagy pünkösdi királyt, homloka körül kusza virágfonattal, kezében megbillent jogarral. Borsos farsangi táncjelenetet – szigorúan tizennyolc éven felülieknek! Maszkos színészt és mindenféle gorgófőt, zsugorított szörnyalakot, halfarkú királyleányt és tollas sárkányt, melynek mintha hátul két nagyranőtt tyúklába, elöl pedig felmeredő oroszlánkarma volna.
Ezek a csempetöredékek is becses emlékei a múltnak. A régvolt emberek gondolkodásának, világlátásának és képzeletének színes dokumentumai. Hasonlatosak azokhoz a régi könyvekben fennmaradt kezdetleges kottafejekhez, melyekből az értő és kíváncsi muzsikus fel tudja idézni a régi hangszerek zengését.