A „Nagy vitától” az „elefántpárbajig”

A miniszterelnök-jelöltek, elnökjelöltek tévévitái a legfejlettebb nyugati demokráciákban változatos képet mutatnak. Az első ilyen jellegű komoly megmérettetéstől, John F. Kennedy és Richard Nixon 1960-as „Nagy vitájától” az Ausztriában „elefántpárbajoknak” nevezett összecsapásokig szerepük számos kampányban döntőnek bizonyult, lebonyolításuk szabályai, körülményei azonban mindenütt mások.

A nemzetközi normák meghatározásában, illetve befolyásolásában élen járó amerikai média központi szerepet játszik az amerikai belpolitikában is. A legnagyobb tétje és médiavisszhangja természetesen a mindenkori elnökjelöltek személyes tévévitájának van, amely (az 1960 és 1976 közötti időszakot kivéve) hagyományos, ám folyamatosan változó esemény volt. A legelső és azóta is legemlékezetesebb John F. Kennedy és Richard Nixon 1960-as (az amerikai történelemkönyvekben csak „Nagy vitaként” emlegetett) vitája volt, amelyben a fiatalabb demokrata jelölt győzelmet aratott. Az eseményt egy moderátor közreműködésével stúdióban rendezték, a jelöltek újságírók kérdéseire válaszoltak, a korlátozott számú közönség reakcióit a kamerák nem mutathatták. A korabeli amerikai tévéhálózatok és a résztvevők olyannyira elégedetlenek voltak a körülményekkel, hogy 1976-ig nem tudtak újból megegyezni a vita módjáról, körülményeiről. A tévéviták szervezését ebben az időszakban ragadta magához a Női Szavazók Ligája (amely alighanem jó tükrözte azt a tényt, hogy a tévénézők többsége a gyengébb nemhez tartozik). A kiegyensúlyozottság érdekében a ’76-os Carter–Ford-vitát már három fordulóban tartották, ám ezt a hagyományt a ’80-as Reagan– Carter-kampány nem folytatta: két vita volt, ám az elsőben csak a harmadik oldal, azaz a függetlenek jelöltje és Reagan vett részt, míg Carter csak a második eseményen mérte össze erejét republikánus kihívójával. A kétfordulós összecsapás maradt 1984-ben Mondale és Reagan között is, és az is szokásba jött, hogy a két esemény között egyetlen vitában az alelnökjelöltek is összecsaptak – 1988-at is beleértve. 1992 (Bush–Clinton) sok mindenben újat hozott, hiszen ismét három vita volt, amelyekre hivatalos volt a független Ross Perot is, mi több, a középső vitát a korábbinál jóval nagyobb közönség előtt, a richmondi városházán rendezték meg. 1996-ban (Clinton–Dole) visszatért a két fordulóhoz, míg 2000-ben (ifj. Bush–Gore) ismét háromfordulós vitát rendeztek. Visszatérő elem, hogy a jelöltek a kérdésekre két percben válaszolhatnak, míg ellenfelük válaszát egy percben kommentálhatják, végezetül két-két percben foglalhatják össze álláspontjukat.
Franciaországban évtizedek óta hagyománya van a választásokon esélyes jelöltek televíziós vitájának. A leghíresebb esemény 1974-ben volt, amikor a rendkívül kiélezett versenyfutásban a jobboldali Valéry Giscard d’Estaing szocialista ellenlábasát, Francois Mitterand-t győzte le a képernyőkön – és később az urnáknál is. A bevett tradíció szerint a két legesélyesebb jelölt a második forduló előtt néhány nappal tartja vitáját, az állami televízió és egy kereskedelmi csatorna kamerái előtt, amelyről a francia műsorfelügyelet dönt.
Németországban a kancellár és kihívója televíziós vitáját stúdióban tartják, amelyet kizárólag a közszolgálati televíziók sugároznak. Az ARD és a ZDF úgymond felosztják egymás között, hogy melyik csatorna munkatársa vezesse a műsort. Ám általánosan elfogadott az is, hogy a két csatorna egy-egy munkatársa moderálja a vitát. A párbaj taktikáját a két újságíró szabja meg, így szeretnék elkerülni, hogy a vitázók csupán egy témára összpontosítsanak és kifussanak az időből. Az őszi választások előtt Gerhard Schröder kancellár és konzervatív kihívója, Edmund Stoiber is készül már a megmérettetésre. A CDU/CSU jelöltje volt az, aki első ízben vitára invitálta a szociáldemokrata kancellárt. Schröder javaslata szerint két televíziós vita is lenne: az egyiket négy héttel a választások előtt, a másikat pedig a voksolást megelőző pénteken tartanák. A pártok még egyeztetnek a javaslatról.
Ausztriában nemcsak a kancellár és kihívója, hanem a parlamenti pártok vezetői is megmérettetik magukat – az osztrák köznyelvben „elefántpárbajként” elhíresült viták (az elefánt szó ebben az esetben a legnagyobbakra, azaz a pártok első embereire utal) a legégetőbb és legfontosabb témákról vitáznak a televízió nyilvánossága előtt, akár két órán keresztül. A kancellár és riválisának vitáját általában két-három nappal a választások előtt – egy újságíró moderálásával – tartják egy tévéstúdióban. A vitát a legnézettebb műsoridőben, este negyed kilenckor sugározzák. A tapasztalatok szerint az osztrákok nagy érdeklődéssel várják a megmérettetést, és alapvetően csalódottak lennének, ha elmaradna. A választások előtti „párbajnak” egyébként már hagyományai vannak Ausztriában: az első és máig leghíresebb a hetvenes években volt, amikor Bruno Kreisky (SPÖ) és Josef Taus (ÖVP) vitáztak az egész nemzet előtt.
Nagy-Britanniában ritka a választási hadjáratban rendezett tévévita. A kihívás gyakori, és mindenkor az ellenzék vezetőjétől érkezik. A brit miniszterelnökök általában elhárítják a kihívást. A korteshadjárat alatt a kormányfő és ellenfele is szorgalmasan járják az országot, de sosem jelennek meg egyszerre ugyanott. Éppen ezért az ilyen szópárbajnak sincs kialakult szabályrendszere. A közvetlen párbajhoz legközelebb álló műfaj a tévétársaságok által megrendezett stúdióvita, amelyen általában nem a vezetők, hanem az egyes pártok tekintélyes politikusai vesznek részt. Ilyenkor a kérdéseket a száz-százötven főnyi közönség soraiból teszik fel.