A számok beszélnek

Négy évvel ezelőtt, ha valaki első lakásához óhajtott jutni, összeírta rokonai és ismerősei listáját, majd lehetetlen törlesztési határidőket is vállalva megpróbálta előteremteni a szükséges összeget. Bankhoz csak az fordulhatott, aki előzetesen nem tájékozódott a piaci viszonyokról, vagy magára tudta vállalni (ha lelke mélyén átkozta is) a húsz százalék fölötti hitelkamatot.
Ha ingatlannal nem, de gyermekkel már rendelkezett a saját lábára állni akaró, akkor a „szocpol” jelenthetett részleges megoldást, illetve jövedelme 20 százalékáig – de évente maximum 35 ezer forintig – adókedvezményt vehetett igénybe. Nem hiába mondogatták az idősebbek, hogy nem irigylik a mai fiatalokat.
Mára lényegesen átalakult – helyesebben kibővült – a lakástámogatási rendszer: a banki kamatok az inflációhoz mérten jelképessé zsugorodtak, előbb az új lakások, alig egy hete pedig a használt ingatlanok esetében is. A néhány éve még 25 százalék körül mozgó kamatszint az új lakások esetében 2-3 százalék körülire, a használt ingatlanoknál pedig 5-6 százalék közé csúszott vissza. Drasztikusan emelkedett a lakás vásárlásához vagy építéséhez igénybe vehető adókedvezmény mértéke: a ma már kissé nevetségesnek ható évi 35 ezer forint 240 ezerre növekedett.
Egyre rugalmasabbnak (nem engedékenyebbnek) mutatkoznak a hiteleket kihelyező pénzintézetek is: a kezdetben a legtöbb helyen megkövetelt 50-60 százalékos saját erő 30-40 százalékra esett vissza, sőt ha van megfelelő ingatlanfedezet vagy jövedelem, egyes bankok már teljesen eltekinthetnek ettől a követelménytől. Az igazolt jövedelem szükséges mértéke ma már a minimálbérre szorítkozik: ezzel megoldódott azoknak a helyzete (többnyire kényszervállalkozókról van szó), akiknek bevallott jövedelme szöges ellentétben áll a valós bevételi összeggel.
A lakástámogatási rendszer sikerét mindennél beszédesebben alátámasztják a 2001. évi számadatok: a KSH szerint tavaly 47 ezer fölött volt a kiadott építési engedélyek száma, és 28 ezer új lakás épült Magyarországon. A hazai bankok 139 milliárd forintnyi lakáscélú kölcsönt helyeztek ki tavaly, ami több mint kétszerese a megelőző évinek.
A lakástámogatási rendszert ugyanakkor nem mindenki fogadta egyformán lelkesen: a kereskedelmi televíziók szisztematikusan bankról bankra járkáló, elégedetlen polgárokat szólítanak le összeállításaikban Budapest utcáin, akik elmondják, miért nem kaphatták meg az áhított kölcsönt. (Ha netán megkapták, akkor pedig a leküzdhetetlen bürokráciára panaszkodnak.) A legtöbbet hangoztatott kifogás – a legnagyobb ellenzéki párt részéről is – az: kevés embernek adatik meg a lehetőség, hogy előteremtse a kölcsön felvételéhez szükséges saját erőt. A kritikusok csak azt az apró tényt hagyják figyelemen kívül, hogy a magyar lakosság eladósodottsági szintje csekély, s a lakóépületek 95 százaléka magántulajdonban áll. Van tehát mire eladósodni.
Persze a kibővített kedvezmények nem azt jelentik, hogy a szép mosolyáért mindenki lakást vehet: ugyanakkor széles rétegek számára lehetővé vált az, hogy valamilyen módon saját otthonhoz jussanak, és ne a szülők vagy a nagymama padláson rejtegetett bankókötegeitől reméljék a felemelkedést.