Az elszámított erőszak

Saron ott számította el magát, hogy a totális háború beköszöntét éppenséggel az izraeli zsidó társadalom „honorálja” válságjelenségekkel. A végeláthatatlan külföldi segélyeknek köszönhetően az elmúlt évtizedben felszálló ágba került izraeli gazdaság most súlyos problémákkal küzd, a forgalom szinte minden ágazatban csökken a potenciális terrortámadásoktól való félelem miatt, kivételt ez alól csak a nyugtatót forgalmazó cégek és a pszichiáterek jelentenek

Újabb fordulópontjához érkezett a közel-keleti konfliktus, amikor a világszervezet biztonsági tanácsa amerikai javaslatra első ízben fogadott el olyan határozatot, amely egy palesztin állam létrehozását vetíti előre, nem számítva persze, hogy az egykori brit mandátumterület megosztásáról rendelkező 1948-as határozatok máig kellő jogalapot szolgáltat(ná)nak a független Palesztina létrehozására. A határozathozatalt Kofi Annan ENSZ-főtitkár beszéde vezette fel, amelyben eddig nem látott módon bírálta a katonai erő „szándékos és válogatás nélküli” alkalmazását izraeli részről palesztin civil célpontok ellen.
Annan, aki bőséges tapasztalatokkal tarsolyában nemrégiben tért haza közel-keleti körútjáról, alighanem jól időzített. A palesztinok izraeli elnyomása elleni érzések az utóbbi időben tetőfokukra hágtak szerte a világon, de az sem feledhető, hogy a szimpatikus afrikai főtitkárnak immár ott lapul a zsebében a Nobel-békedíj is, amelyet immár nem lehet megvonni tőle. Hogy aztán a fontosnak tűnő, New Yorkban lezajlott eseménynek milyen hatása lesz a közel-keleti valóságra, enyhén szólva kérdéses. A térség és a benne felhalmozódott gyűlölet – nem beszélve a nemzetközi nagypolitika és az amerikai lobbipolitika kapcsolódó érdekeiről – könnyen meghiúsíthat még egy komoly rendezési javaslatot is, hát még egy olyan, gyakorlati tartalom nélküli lépést, mint a BT megnyilvánulása, amely nélkülözi egy komoly határozat alapvető jellemzőit, nevesül a konkrét célkitűzéseket, illetve meghiúsulásuk esetén a szankcionálás módját.
Az igazság így a biztató jel ellenére is kiábrándító, s a reménykedő megfigyelőknek alighanem újfent csalatkozniuk kell. Amióta ugyanis többek között éppen a közel-keleti kérdésben tanúsított egyoldalú magatartása miatt az Egyesült Államokat fél éve terrortámadás érte, a washingtoni vezetés közvetlenül és közvetve (Bush vagy Powell beszédei, Zinni tábornok békemissziói, vagy éppen az amerikai sugalmazású szaúdi terv) főként retorikai elemekből épített gesztusokat próbált tenni palesztinoknak és a terrorizmus potenciális bázisául szolgáló muzulmán tömegeknek egyaránt. Noha az ember szíve szinte meg-megdobban egy-egy ilyen jó szándékú javaslat hallatán, mára be kell látni, hogy ezek hasztalan, vagy ha úgy tetszik, egyenest félrevezető lépések. Úgy tűnik, Amerika csak presztízsét, az emberi jogok és a függetlenség élharcosának imázsát igyekszik megőrizni, Izrael jelenlegi státusán esze ágában sincs változtatni.
Ahhoz azonban, hogy megértsük a helyzetet, egy „eszelős” fordulattal érdemes behelyettesíteni a megszállt Palesztina 54 éve megoldatlan ügyét mondjuk a délszláv konfliktusba: eszerint most ott tartunk, hogy a függetlenségét 1991-ben kinyilvánító Boszniát 2045-ban azzal nyugtatja a nemzetközi közösség, hogy valamikor a jövőben függetlenségre tehet szert, az elnyomását gyakorló nagy szerb államon belül. Noha mint minden hasonlat, így ez is rendkívüli mértékben sántít, emlékeztetnem kell az olvasókat arra, hogy Boszniának „mindössze” három fájdalmas, vérfürdőkkel teli esztendőt kellett várnia a NATO béketeremtőire, míg Palesztina számára ennek a lehetősége még csak nem is körvonalazódik, fél évszázaddal azután, hogy az ENSZ határozatot hozott függetlenségéről.
A hasonlatból talán érzékelhető, hogy a Közel-Kelet esetében is csak olyan nemzetközi határozatoknak, nagyhatalmi paktumoknak vagy egyéb hagyományos formuláknak lehetne hitelt adni, melyek konkrét lépéseket is kilátásba helyeznek a béke és a célkitűzések (szomszédjával békében élő palesztin állam) elérése érdekében. Izrael esetében ugyan eretnek gondolatoknak számítanak az ilyenek, de alighanem a vak is látja, hogy fegyveres mandátummal rendelkező nemzetközi ellenőrzés nélkül a fenti célok egyszerűen megvalósíthatatlanok.
Márpedig a megoldás kulcsa a mindenkori washingtoni vezetés kezében van. A fenti tervek megvalósításához elég csak elzárnia a zsidó államba tartó „vezetékek” csapjait, és érdemi javaslatokat az ENSZ elé terjesztenie Nemzetközi béketeremtés és -fenntartás Izraelben és Palesztinában címmel. Befolyása a világszervezetben óriási, a BT nagyhatalmait sem kellene győzködnie a palesztinok számára kedvező döntésről, s ugyanakkor a leghatékonyabban tudná féken tartani a várható izraeli ellenkezést (fegyverembargó, segélystop, hogy a legsúlyosabbakat említsük).
Mindeközben a valóságban az immár szinte kizárólag a szemet szemért, fogat fogért elv alapján működő izraeli hadigépezet az 1982-es libanoni invázió óta a legsúlyosabb akcióit hajtja végre a külvilág fülének ismételten csak jól csengő Palesztin Autonómia területén, amelyet mostanában leginkább egy olyan jogállású otthonhoz hasonlíthatunk, amelynek tulajdonosa kénytelen beleegyezni, hogy házában a rablók időnként fosztogatást rendezzenek (felelősséget a lakásban történtekért következésképp nem vállalhat). A két hete kezdődött átfogó hadműveletben, amely kiterjedt Ciszjordánia településeire éppúgy, mint a Gázai övezetre, nem kevesebb mint húszezer zsidó katona, páncélozott járművek, helikopterek és vadászgépek tucatjai vesznek részt, immár végleg elmosva azt a határt, amely a „rendfenntartás” és egy valódi háború között húzódik. Az izraeli kormányzat hiába beszél a terrorizmus elleni műveletről, ha az akciókban egyszerű palesztinokat ölnek meg, házaikat rombolják le vagy a pusztítás talán szimbolikus jeleként gyümölcsfáikat (!) vágják ki. Az ilyen szerencsétlen embereknek nincs vesztenivalójuk, ez az a pszichikai helyzet, amikor irracionális döntések születnek akár enyhébb sugallatra is, nem beszélve a Hezbollah vagy a Hamász szélsőséges és hatékony propagandájáról, amely fiatalok százait küldi meghalni teljesen értelmetlenül, ártatlan civilek halálát okozva nap mint nap.
Ariel Saron kormányfő, aki még kampánya idején, az al-Aksza mecsetnél tett látogatásával provokálta ki a második intifádát, láthatólag vérveszteségek árán kísérli meg térdre kényszeríteni a palesztinokat. Kár, hogy mindez kudarcra van ítélve, és távolról sem csak azért, mert a népirtásokkal kapcsolatos történelmi tapasztalat ezt mutatja, vagy azért, mert a palesztin demográfia meglehetősen masszív. Saron ott számította el magát, hogy a totális háború beköszöntét éppenséggel az izraeli zsidó társadalom „honorálja” válságjelenségekkel. A végeláthatatlan külföldi segélyeknek köszönhetően az elmúlt évtizedben felszálló ágba került izraeli gazdaság most súlyos problémákkal küzd, a forgalom szinte minden ágazatban csökken a potenciális terrortámadásoktól való félelem miatt, kivételt ez alól csak a nyugtatót forgalmazó cégek és a pszichiáterek jelentenek. Az izraeli demokrácia szempontjából Saron, az 1973-as háború hőse, aki a ’82-es libanoni akcióban már kétes hírnévre tett szert, most éppen azon dolgozik, hogy végleg megpecsételje saját, dicstelen pályafutását.