Berze Nagy János és az Égigérő fa

Néprajztudományunk egyik jelentős alakja, Berze Nagy János 1879-ben Bessenyőn (ma: Besenyőtelek) született parasztcsaládból és Pécsett hunyt el 1961-ben. Tanári diplomát szerzett és tanfelügyelőként megfordult az ország számos pontján. Érdeklődése hamar az ősi magyar hitvilág felé fordult. Ezt a kérdéskört előtte többen is vizsgálták már, többek között Otrokócsi Fóris Ferenc és Ipolyi Arnold, ám Berze Nagy romantikus túlbuzgóság nélkül, teljes tudományos fegyverzettel felvértezve látott munkához. Jól ismerte az ázsiai finnugor népek hiedelemvilágát feldolgozó szakirodalmat és rájött, hogy ősi mitológiánk emléknyomai leginkább a népmesékben maradtak fenn. Beutazta az országot és maga is gyűjtött meséket szülőföldjén, Heves megyében, de Ugocsában, Erdély-szerte, Gyergyóban és Gyimesben, a régi Torontál megyében, továbbá a Sorok mentén, Zemplénben és Baranyában is.
Az archaikus népek, így a régi magyarok is, azt a tájat, ahol élnek, a „világ közepének” gondolják. Népdalok szövege őriz hasonló képzeteket: „Gyere rózsám Enyedre, / Ott a világ közepe…” Vagy: „Egör város szép helyön van, / Mert a világ közepin van…” A világ közepét egyes ázsiai népek a „föld köldökének” is mondják. A föld köldökén vagy annak közelében áll egy oszlop, ami az eget tartja. Az ég pedig a mozdulatlan Sarkcsillaggal van erre az oszlopra odatűzve. Néhol a világ oszlopa vagy köldöke helyére egy hatalmas hegyet képzelnek, az Aranyhegyet, ahol az istenek laknak.
A leggyakrabban azonban nem oszlop vagy hegy tartja az eget, hanem az égig érő fa, másik nevén a hét- vagy kilencágú világfa. Népmeséink, de kódexeink és keresztény legendáink is számolatlan nyomát őrzik a világfának. A bibliai tudás fája, később a karácsonyfa is ebből a képzetkörből származik. Bencédi Székely István Világkrónikájában „Eg nag fa a földnec koezepoette fel menekoedoet mind az égig”. Egy Bihar megyei mese tanúsága szerint van egy csodás nyárfa, amelynek hegye az égbe, gyökere a pokolba nyúlik. A mesehősök aztán felmásznak erre az óriási fára, amelyen a különféle csillagistenségekkel találkoznak, továbbá forgó várakkal és a csillagok házaival.
A világfa ágai, illetve maguk a planéták sok mesében aranyból, ezüstből, rézből és vasból vannak. E hiedelmek az ősi világkorszakok – az arany-, ezüst-, réz- és vaskor – emlékeit őrzik. A fán odafenn sasok, griffek és egyéb csodás állatok élnek, található továbbá rajtuk egy „tejtó”, illetve a „halál vize”. A világfán sokszor hallani lehet a „szférák zenéjét” és odafenn lassabban múlik az idő, mint lenn a földön. Ott élnek a holtak lelkei is. A fa tövében viszont lyuk tátong, amely az alvilágba vezet. Magát az alvilág bejáratát, de a világfa törzsét is különféle őrök: törpék, táltosparipák, medvék és sárkányok őrzik.
Berze Nagy János Égigérő fa (Magyar mitológiai tanulmányok) című könyve Pécsen jelent meg, 1961-ben. További művei: Magyar népmesetípusok és Régi magyar népmesék. E művekben a szerző észreveszi, hogy a magyar népi építészetben is megőrződött a világfa képzete. Ugyancsak szerepe van az ősi égigérőfa-hiedelmekben „bódogasszonynak”, a pogány matriarchának, akinek az alakja később egybeolvadt Szűz Máriáéval. Az élet fája és a Paradicsomkert képzete is rokon. Az édenkertben és a világfa tövében tenyésző gyógyító növények is mennyei eredetűek. A különböző planétaőrző állatalakok és a törzsi totemállatok kapcsolata is nyilvánvaló, ahogy az – és még számtalan ősi hiedelem – világossá válik Berze Nagy János kutatásai nyomán.