Budapesti üdvözlet

Politikai indíttatás, hangsúlyozott meggyőződés, elvi állásfoglalás nélkül hangzik ma is nap mint nap a mondat a főváros felé autóval igyekvők szájából: az Osztapenkónál… A Budapestre Hegyeshalom irányából, az M1-es, az M7-es és az 1-es út felől beérkezők az Osztapenkó-szobor (sőt, Osztyapenkó) köszöntését vélik fogadni a – szelíd kifejezéssel – eklektikusan zűrzavaros, virtuális városkapunál.
Pedig a szovjet kapitány integető szobrát a rendszerváltás sodrában a diktatúra szoborparkjába száműztük, s az egy ideig még ott árválkodó talapzatot is elszállították. Csak a benzingőzben fuldokló, kétségbeesetten satnya fák, füvek, bokrok, a bánatosan viharvert és mindig piszkos korlátok, a girbe-gurba útpadkák, a high-tech eleganciájú autó- és motorszalonok, a jobb sorsra ítélt, mégis lebontásra váró Bauhaus- és modernista házak, a rendes tavasznál rendszerint korábban virágot bontó mandulafák, a tarka üzletek, újságosbódék, rettenetes buszmegállók és a budai miliőt messzibb sejtető igyekezet köszönti a szállongó nejlonzacskók és elhajigált gyorséttermi poharak, műanyag flakonok szegélyezte sávokban beérkező vándort. Szobor nincs, integetés pláne, de az emléke valahogy milliókban megmaradt.
Nem a halott kapitány miatt, persze, de természetesen nem taglalom sem történelmi, sem történelmietlen szempontból szerepét e kis haza nagy fővárosának kapcsán. A történészek dokumentáltan bebizonyították, hogy nem a németek és nem a magyarok lőtték le orvul a fehér zászlós parlamentert, hanem autója futott aknára és felrobbantak a dzsip utasai. Béke Osztapenkó kapitány poraira, a halottak megváltják maguknak halálukkal az üdvösséget, akármint is éltek itt, e földön.
Szóval nem őt, hanem az integetést hiányoljuk. Egy szobrot. Egy jelképet. Egy köszöntést a város határában. Üdvözletet. Ha már iparosodott, kommercializálódott, a pénz és a kényszerek hatására visszavonhatatlanul toronyházasra, centeresre, túlságosan célszerűre urbanizálódott is a képzeletbeli városkapu, legalább valamely ismerős atyafi vigasztalná a metropolisz zűrzavarába várakozásokkal teli kalandvággyal igyekvőt, avagy a kevésbé lelkes, merész alámerülőt.
Pont egy szobor hiányozna tehát? Pont! Árpád, Szent István, Mátyás, Rákóczi, Kossuth. Hm. Álljunk is meg a XIX. századi, biztos históriai névsorolvasásnál. De lehetne lovas vitéz, romantizált hősnő, reformkori forradalmár, ha már a Szent Lászlók, IV. Bélák, esetleg Dózsa Györgyök és Petőfik közt „szoborilag” nem is oly könnyű kiigazodni, s támadhatatlan jelképet választani. Jézust nem mondom, pedig ő is megajándékozhatna bennünket egy futó simítással lelkünkön – nem a keresztfán feszülő kínjában, hanem a reménylett föltámadásban.
Válasszunk valakit. Ezer esztendőben csak akad olyan személy, aki a gépzajban dübörgő elidegenedésben is ismerősként köszöntene: Isten hozott itthon.