Cipők

Aki eddig azt hitte, cipőt azért veszünk, mert valamiben járni akarunk az utcán, az téved. Stuart Weitzman cipőtervező sokkal romantikusabban fogalmazta meg a lábbeli létjogosultságát: „Lehet, hogy a szem a lélek tükre, a lábbeli viszont a lélek kapuja. A cipő olyan eszköz, melynek segítségével megváltozhatunk, megszabadulhatunk múltunktól, és elindulhatunk a jövőbe.”
Szinte hihetetlen, de sok ezer év alatt alig változott a cipők formája. Időről időre születtek sokkoló fazonok, de ezek rövid élet után elfelejtődtek. A lábbelik történetéről nemrég érdekes könyvecske jelent meg a Vince Kiadó gondozásában. Linda O’Keeffe, a könyv szerzője vélhetően maga is szeretheti a szép és különleges topánokat, mert nagyon alapos kutatómunkával derítette fel a cipők történetét. Múzeumok, gyűjtők tucatjait kereste fel, szakemberek, történészek véleményét hallgatta meg, míg végül szinte tökéletes jártasságot szerzett a cipők birodalmában. A mesteri fotókkal illusztrált apró album forgatása tervezőknek, történészeknek és a divat iránt csak érdeklődőknek is tanulságos lehet.
Időszámításunk előtt kétezer évvel az egyiptomi munkás majdnem hasonló bőrszandált hordott, mint a mai divatos hölgy – esetleg a bőr minőségében van különbség a régi javára. Indiában, ahol a hindu vallás tiltja a tehénbőr felhasználását, a szandál fából készült, finomezüst bevonással. Az egyiptomiak és a rómaiak ellenségeik arcát a szandáljuk belső talpára rajzolták, hogy a szó szoros értelmében rájuk tapossanak – ez a motívum visszaköszönt az 1990-es években nyugat-afrikai lábbeliken.
Az ortopéd orvosok szerint a túl magas, túl vékony sarkak, hegyes cipőorrok roppant ártalmasak, tönkreteszik viselőjük hátgerincét, a lábujjakat összenyomják. A cipőtörténetet olvasva minden kornak megvolt a maga lábnyomorító eszköze. Az 1600-as években a velencei férjek a Chopine nevű „szerkezettel” akarták megóvni hitvesüket a félrelépéstől – a nehéz, legalább 30 centiméter magas fatalpú, parafa lapokból összerakott alkotmányt bársonnyal vonták be, alsó része ezüstözött láncokból készült, zsinórdíszét nagy fejű szögek rögzítették. Az 1930-as évek végén Hollywoodban visszaköszönt ez az építmény. A háborús bőr- és fahiány idején szardíniai parafából, bársonyból és aranyszínű szíjakból készített Salvatore Bergamo szivárványszandált.
Akadnak viszont mindig divatos fazonok is. A svájci népviselethez hordott sötét, úgynevezett barokk sarkú cipő a modern ruhadarabok tökéletes kiegészítője is lehetne. Az egyik legnevesebb cipőtervező cég, a Bally az 1800-as évek végén készített középmagas sarkú, hímzett bársony és bőr felsőrészű körömcipője ma is tökéletesen elegáns lenne. Az 1900 táján a hintóban való utazáshoz hordott „Juliet” nevű steppelt csizmácska pedig nemsokára újra divatos lesz – szép, melegen tartja a lábat, és egy mozdulattal ki lehet bújni belőle, hogy a hölgy fölvehesse az estélyi cipőt.