Elszállt a dal

Lent hol a tölgyek őrzik a völgyet, kúszik az erdei út / Átszeli bújva, újra meg újra, körben a völgykoszorút… Ugye ismerős a strófa? Talán a dallama is a fülben van, legalábbis a negyvenes-ötvenes korosztálynál. Mindenesetre évtizedek után újból hallottam az indulót a hűvösvölgyi nagyréten egy középkorú hölgytől, akinek büféje egyedül árválkodott a rét szélén, mert a valamikor jobb napokat látott vendéglőn lakat, az épület az összeomlás előtt áll, a kolbászsütöde már eltűnt.
Nem mondom, elszomorító látvány volt a múlt hét vasárnapján, nemzeti ünnepünk harmadik napján, a napfényes tavaszi délelőttön a nagyrét. A családdal sétálni, levegőzni indultunk valahová, de a Normafa telítettsége a Hűvösvölgybe vitt bennünket. Ám azt az álmunkban sem mertük volna gondolni, hogy ezen a hatalmas réten mindössze néhány ember sütteti magát a napon, három önkínzó kocogó rója a köröket és két család a gyerekeivel rúgja a labdát. Elszomorító látvány volt, igaz, hét éve nem jártam erre. A már említett vendéglő pultja mögött egy dróton valakinek a zoknijai, alsónadrágjai száradtak, a gyerekeket a körhinta berozsdásodva várta, bár egy idős néni reménykedve ült egy háromlábú széken. A céllövölde is nyitva volt, sok-sok kacattal, giccses ajándékkal, egy vállig érő, ősz hajú férfival a pult mögött, de senki sem akarta vállához emelni a puskát – igaz, nem is járt arra senki. A pecázóban árválkodtak a műhalak, semmi sem zavarta fel a vizet. A tulajdonosok értetlenül s egykedvűen néztek bennünket, talán arra gondoltak, ezek is csak elsétálnak előttük. Fura világ volt ez, mintha az ötvenes-hatvanas évek panoptikuma tárult volna elénk. A bádogbüfében legalább lehetett sört, bort, pálinkát kapni, szendvicset, virslit és édességeket, mérsékelt áron. Ez a műintézmény csinált valami forgalmat. Egy üveg Ászokat kértem. Üvegből ittam a sört. Az etetőre támaszkodva a büféshölgyből ömlött a keserűség: – Tudja, a rendszerváltás után elnevezték a hűvösvölgyi nagyrétet munkásmozgalmi centrumnak. Ide jöttek a szocialisták majálist, juniálist tartani. Akkor még volt tömeg. Horn Gyula is itt, a büfé melléképületében rendezte be a VIP-váróját. De amikor vége lett az ünnepségnek, üres lett megint a rét – sóhajtott fel az asszony. A kerületiek, a környékbeliek, egyáltalán a budaiak, de még a valamirevaló melósok is bojkottálják ezt a környéket, nem jönnek ide, pedig gyönyörűek a fák, zöld a rét, friss a levegő. Nem szeretik a szocialista ihletést, ezért üres a rét, ezért halódik itt minden. Pedig erről a rétről mozgalmi dal is született – folytatta újdonsült ismerősöm. Énekeljem tovább? – hiszen úttörő- és KISZ-vezető is voltam. – Persze, hallgatnám – válaszoltam.
„KIMSZ-esek vágtak hajdan e tájnak, élükön Ságvári járt!
Hősies tettre, harcra nevelte őket a lángszavú párt.
Védte őket a lángszavú párt.”
A büfésnő még mondta a magáét, szeretne újítani, a bódé helyett valami mást építeni, szeretné a Széchenyi-tervet is igénybe venni, mert férjével az életük van ebben.
A sört megittam, sétáltunk tovább. Hát igen – gondoltam, a múlt dicsősége így foszlik szerte, így válik romhalmazzá, csak az a szomorú, hogy másokat is magával ránt. A lángszavú párt most nem véd senkit, inkább magát. Pedig ez a rét és az ide jövő pihenni vágyók többet érdemelnének. A rét hűvös és rideg, ez csak egy rét, ami nem lehet pártelkötelezett!