Nyolcvanöt éve tért vissza Észak-Erdély

Az impozáns kötet nemcsak Észak-Erdély visszatérésének felemelő, ma is megható pillanatait idézi fel, hanem részletes történelmi kontextusba helyezi a katartikus esemény előzményeit és utórezgéseit is.

Alig néhány nappal azután, hogy a Magyar Nemzet alapító-főszerkesztője, Pethő Sándor tragikus halálát gyászolta, lapunk 1940. augusztus 31-i, szombati számának címlapja öles betűkkel adta hírül: Visszatér Erdély északi fele Kolozsvárral és a Székelyfölddel. A főcím alatt kiemelve a legfontosabb információk: Német–olasz döntőbírósági ítélettel vonták meg az új határt – Negyvenötezer négyzetkilométernyi terület kerül vissza, körülbelül két és fél millió emberrel – A magyaroknak és románoknak joguk van átköltözni anyaországukba – A még odaát maradó magyarságnak a megnövekedett anyaország gondját viseli.

A 85 évvel ezelőtti második bécsi döntés az igazságtalan trianoni békediktátum revíziós folyamatának számszerűsítve és lelkileg-érzelmileg is a legfontosabb állomása volt. Az 1920-ban Magyarországtól Romániához elcsatolt 103 ezerből (nem 45, hanem) 43 ezer négyzetkilométernyi terület és az 1,65 millió főnyi magyar lakosságból 1,37 millió került vissza 1940 kora őszén az anyaországhoz. Dél-Erdélyből további tízezrek menekültek ide a román atrocitásoktól való – jogos – félelmükben.

Észak-Erdély visszaadásáról, visszatéréséről rengeteg irodalmi és történelmi mű megemlékezett az elmúlt 85 évben. Ezek sorát gyarapítja Bánó Attila nemrég megjelent Észak-Erdély hazatért, 1940 című különleges képes albuma, amely több mint háromszáz korabeli fénykép közreadásával megmutatja, hogy az ott élő magyarok milyen örömmel, lelkesedéssel, virágözönnel és diadalkapukkal fogadták a szeptember 5-e és 13-a között bevonuló magyar honvédséget és Horthy Miklós kormányzót. A múltidézés, az emlékeztetés azért is fontos és időszerű, mert már egyre kevesebb olyan idős ember él, aki gyerekkori emlékei között őrzi a hazatérést, az 1940–1944 közti „kismagyar” világ boldog éveit, a nemzeti szétszakítottság folyamatának megtörését. Mint Szabados György történész írja a kötet utószavában: „A határok változnak, de a csonkítatlan emlékezethez való jogunk nem csonkulhat; mint ahogy annak tényét sem lehet eltagadni, hogy az írott emberi történelemben a Kárpát-medence délkeleti egysége leghosszabb ideig Magyarországhoz tartozott, azon belül nyerte el Erdőelve – Erdély nevét, és gyarapodott – egyszersmind gyarapította az összmagyarságot – a hozzá folyamatosan fűződő identitásalapozó és identitáserősítő szellemi kincsekkel.”

Az impozáns kötet nemcsak Észak-Erdély visszatérésének felemelő, ma is megható pillanatait idézi fel, hanem részletes történelmi kontextusba helyezi a katartikus esemény előzményeit és utórezgéseit is, történettudományi, művelődéstörténeti, szépirodalmi érvekkel is alátámasztva, hogy Erdély – a Székelyfölddel és a Partiummal együtt – szerves, elszakíthatatlan része a magyar nemzeti identitásnak és kultúrának, sőt egyik spirituális erőközpontja a történelmi Magyarországnak.

Bánó Attila író, újságíró, a Magyar Nemzet külsős publicistája új kötetében szerényen megjegyzi, nem törekedett a címben jelzett nevezetes történelmi esemény időszakának részletes elemzésére. Főképp két, ma már ritkaságnak számító, nehezen beszerezhető emlékkönyv – Erdődi Mihály A felszabadult Erdély című, részben színes fotóalbuma és az Erdélyünk és honvédségünk című, vitéz Rózsás József által szerkesztett, gazdag képanyaggal illusztrált gyűjteményes kötet (mindkettő 1941-ben jelent meg) – egyes fejezeteinek, továbbá néhány eddig nem közölt vagy kevéssé ismert írásos beszámolónak az ismertetésére, és jó ismerősei (köztük Babucs Zoltán és Kovács Attila Zoltán) magángyűjteményeiből kapott archív fényképek közreadására vállalkozott. Az exkluzív dokumentumok között szerepel például vitéz báró Heim Géza ezredes naplója, Bánhidy Gyula magyar királyi repülő főhadnagy fia által feljegyzett visszaemlékezése, továbbá több honvédségi egység fényképes tudósítása, beszámolója az észak-erdélyi bevonulás mozzanatairól és a lelkes fogadtatásról, a katonákat köszöntő, ünneplő helyi lakosságról.

Aki végigbarangol a szép kiállítású album különleges képeinek csodaországában, egyedülálló élményben részesül az Atlantiszhoz hasonlóan rég elsüllyedt Erdélyről, mely – Reményik Sándor száz éve írt versét idézve – „harangoz a mélyben”. Mert „Atlantisz harangjai: gyászban győzelem”.

(Bánó Attila: Észak-Erdély hazatért, 1940. Erdélyi Szalon Könyvkiadó, Budapest, 2025, 456 old.)