Én nem tudom, hogy a média köznapi, erkölcsi értelemben befolyásolja-e a társadalmat. Most nem a politikáról beszélek, nem a választók döntéseire gyakorolt hatásról, hanem arról, hogy a populáció ízlése, vélekedése, az emberek egymáshoz való viszonyulása függ-e a sajtóban uralkodó viselkedési sztereotípiáktól. Egyszóval Vörösmarty gondolatát bolygatom korunk viszonyai között: „Ment-e könyvek által a világ elébb…”
Kérdés persze, hogy egyáltalán elvárhatunk-e valami effélét a modern hírközlő rendszerektől, vagy semmit nem kell elvárnunk, hiszen a tájékoztatás – ha teljes körű – önmagában is az igazsághoz és méltányossághoz visz közelebb. Magyarországon úgynevezett teljes körű, elfogulatlan tájékoztatásról aligha beszélhetünk, a különféle médiumok különböző irányultságúak, szolgálják és alakítani igyekeznek a politikát, a maguk nézetei szerint befolyásolják az embereket, akik így megfelelő tájékozottság híján vélekedésüket, szinte teljes szellemi és érzelmi lényüket tendenciózus és manipulált információkból kénytelenek kialakítani. Ha a sajtóban a gyűlölet uralkodik, az átterjed, hat és visszahat az egész közéletre, mondhatni – ha van ilyen – a társadalmi légkörre. Mindenből agresszivitás, gyűlölködés, hitetlenség és lebecsülés sugárzik. A tények, a modus vivendik, a kulturális és az értelmiségi személyes viszonyok, a politikai küzdelem alá rendelve kivetkőznek önmagukból, devalválódnak, szinte lényegüket veszítik el.
Ez veszedelmes dolog. Az életminőség romlását idézheti elő, befolyásolhatja a művészeteket és a tudományokat, csökkentheti a tudás és tehetség szerepét. Erre vonatkozik a régi mondás: „Fegyverek közt hallgatnak a múzsák…” És ha úgy látjuk, hogy Magyarországon szüntelen politikai háborúskodás folyik, aligha csal szemünk.
Mindez szükségessé teszi már-már múlhatatlanul és halaszthatatlanul, hogy nálunk is létrejöjjenek olyan médiumok, amelyek széles körben hatnak, ugyanakkor hitelesek, mértéktartók és mértékadók. Ehhez természetesen olyan politikai stabilitás és bizalom kell, amely szükségtelenné teszi a négy éven át, majd újabb négy éven át tartó, a végén szinte őrjöngéssé fokozódó politikai kampányolást a populáció ingatag részének megnyeréséért.
A mértéktartást természetesen valahol valakinek el kell kezdenie a politikában és a sajtóban, még akkor is, ha ezzel vállal bizonyos kockázatot. A mértéktartásnak nem kell teljes elfogulatlanságot jelentenie: például ha egy párt beismeri, belátja időszakos vereségét, s hátrébb vonja agarait, még nem tagadja meg önmagát. Sajnos a baloldal – vagy hogy is nevezzem az emberi haladást önnön érdemének tekintő politikai és kulturális képződményeket – erre gyakorlatilag képtelen. A szocialisztikus ihletettségű pártok vereség esetén mindig úgy érzik, hogy a társadalmat éri veszteség, anomáliának tekintik a jobboldal regnálását, habár könnyen kimutatható, hogy a polgári demokráciák történetében – mind ez ideig – a jobboldal tetemesebb súlyt képvisel. Nyugaton, Európában és Amerikában léteznek egyaránt hiteles, mértékadó, konzervatív, illetve liberális lapok és tévéadók. Ezek jól megférnek egymás mellett, hisz – nemegyszer csak árnyalatnyi eltéréssel – egymást nem tagadó polgári értékeket képviselnek, s létük, hitelük nem függ egyik vagy másik politikai erő időszakos felülkerekedésétől.
Magyarországon néhány baloldalinak tekinthető, sikertelen napi- és hetilap képtelen a brutális küszködést abbahagyni. Sajnos hangot kell adnom annak az érzésemnek is, hogy a Népszabadság sikertelenül próbálja önmagát megkülönböztetni ezektől az orgánumoktól, amelyek a legnagyobb példányszámú és legjobban értesült magyar napilap farvizén eveznek. Lehet, hogy a Népszabadság sem ébred rá a reális helyzetre? Lehet, hogy nem érti: nem minden, s különösen nem a média sorsa függ az aktuális változásoktól? Ezért kezdi ismét eljátszani a szocialista faltörő kos szerepét?
Hogy ez azt jelenti-e: megint bízik az MSZP győzelmében, én nem tudom…
Az ETO reméli a Konferencialiga főtábláját, a Rapid Wien biztos benne
