Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy azok az úgynevezett véleményformáló hölgyek és urak, akik az elmúlt tizenkét évben a magyar politikai élet függetlenjeiként és a demokrácia letéteményeseiként jeleskedtek a közéletben és a médiában, valójában mifélék. Mi vezérli például Lengyel László, a Vásárhelyi lányok, Kenedi János, Bodor Pál (Diurnus) gondolkozását?
Rengeteg „független” epigon is van, a nevüket nem sorolom fel, egy új keletű borzadályt említenék meg, bizonyos Kende Pétert, aki – ha alkalma nyílik rá – a képünkbe vicsorítja, hogy A Viktor című fantazmagóriája elfogulatlan tényfeltárás.
Meg kell állapítanunk, hogy a kolompot eme függetlenek közül Lengyel László viseli, ő már akkor pszichoportrét írt Orbán Viktorról, amikor Kende Péter még javában azon tűnődött, hogyan lehetne sok pénzt szerezni.
Lengyel függetlenségének alapja tulajdonképpen az, hogy a nyolcvanas évek végén kizárták a pártból, amit nyilván csak azért tehettek meg, mert valamikor belelépett. Az MSZMP hajdani korifeusainak tévedéséből azóta az idő erényt kovácsolt, Lengyel a baloldal egyik legillusztrisabb, „leghitelesebb” függetlenje lett, irodalmi és egyéb tevékenységével nagy szolgálatot téve a szocialistáknak. Nem kizárni kellett volna annak idején, hanem kitüntetni. Ebből is látni, hogy vannak jól sikerült baklövések, és az is arannyá válhat, ami nem fénylik.
Itt jelzem: ha valaki egy értékrendet stabilan és tisztán képvisel, attól még függetlensége nem megy veszendőbe. Az ilyen ember természetesen nem kampányol annak a pártnak, amely az adott értékrendet hirdeti ugyan, ám valójában fütyül rá. Viszont aligha nevezhető függetlennek az, aki egyetlen feladatának az általa tagadott értékek negligálását tekinti. A gyűlölet ugyanis elkötelezetté tesz. A függetlenként pártpolitizáló magyar értelmiség bálványa hosszú éveken át Göncz Árpád volt, akit a demokrácia megtestesüléseként ünnepeltek. Ő jelenleg az MSZP egyik kampányfigurájaként testesül meg alkalmasint.
Őt persze fogjuk fel égi lényként.
Picinyke földi megtestesülése Bodor Pál, aki liberális álmait a szocialista kampánystáb körében véli valóra válni. Átlényegülése csodálatos. Valaha Antall József kocsijában utazta be Erdélyt. Bár nincs bizonyítékom rá, elmondom, hogy első szabadon választott miniszterelnökünk egyszer beszélt nekem erről az útról és erről az úrról, mint a képmutatás csodájáról, aki szülőföldjének láttán automatikusan és látványosan sírva fakadt. Akkor még kedvezménytörvényről és Bodor mélyszocialista lelkületéről szó sem volt. Függetlensége azóta tetőzött, Horn Gyuláék védőszárnyai alatt.
Mondhatnánk erre, hogy előbb utóbb mindenki a helyére kerül.
A haladó baloldalon valóban így néz ki a függetlenség?
Valójában kik ezek az emberek?
Mert vannak másfélék is. Elkötelezett liberálisok és baloldaliak, akik minden helyzetben ragaszkodnak értékeikhez. Az újságírók közül ilyennek vélem (tehát önálló, intellektuális lénynek) például Seres Lászlót, aki döntő helyzetekben a pártpolitikai meggondolásokra fütyülve, konzekvensen és logikusan tárja a nyilvánosság elé véleményét, amely legtöbbször az ellenkező oldalról nézve is méltányolható. Vagy György Péter – lett légyen bármily hírhedett liberális – etikai kérdésekben mindig abszolút független, stabil, a másik oldal számára is értékelhető álláspontot képvisel. (Lásd legutóbb a Kende könyvről írt sorait.) Vagy Szalai Erzsébet, akit mindig emberi jó érzés vezényel, aki belső indíttatásból képvisel a baloldal által hirdetett, s gyakran negligált értékeket: részvétet, gyűlöletmentességet és empátiát.
Ez a függetlenség más, mint a fentebb hirdetett.
Hogy az ilyen magatartás mikor válik uralkodóvá a magyar haladó értelmiség körében, én nem tudom…