Ennél szebb nincs a világon

Kezdjük ezúttal büszkén. A Mezőgazdasági Múzeum a világ egyik legszebb múzeuma. Ráadásul úgy az, hogy átgázolt rajta két háború, két forradalom, rengeteg tolvaj és legalább annyi hatökör. Könnyű Stockholmban vagy Zürichben körbevezetni valakit egy tárlaton, és azt mondani: kérem, a gyűjtemény a tizenkilencedik században létesült, és azóta folyamatosan gyarapszik. Nálunk ilyen nincs.
A múzeumok sorsa Magyarországon tragédia. Csodaszámba megy, hogy egyáltalán vannak. Lőtték, kifosztották, átszervezték őket.
A legjobb példa rá a Vajdahunyadvár, a múzeumot legtöbben így ismerik.
A millenniumi ünnepség dísze volt, szerette mindenki. Képtelenség elhallgatni, hogy az ünnep kiállításairól, az ezeréves megmaradás öröméről negyvenöttől mennyi ocsmányságot összeírtak. Köztünk élnek még azok a figurák, akik hivatásszerűen hamisították a történelmet. Főleg azt az időt ütötték-vágták, amikor Magyarország gazdasági tényező lett a kontinensen: a kiegyezéstől az első világháborúig.
Erre okkal lehetett büszke mindenki, s valójában ennek az ünnepe volt a millennium: az ezer év csak apropóul szolgált. A történelemhamisítók kihagyták dolgozataikból, hogy ha nincs kiállítás, nem épült volna földalatti vasút, nem kötötte volna össze a Városligetet Pest belső részeivel a szép Sugárút, nem korszerűsödött volna a városszerkezet, nem találkozott volna az ország saját értékeivel, és, cseppet sem mellékesen, ma nem volna ilyen gyönyörű Mezőgazdasági Múzeumunk.
Mikor megnyílt, a világ minden tájáról érkeztek látogatók, s ámuldoztak. Mintaként emlegették Angliában, Amerikában, a környező országokban, nagyon sok helyen. Egyiptom Budapestről hívott szakértőt, s maga Paiker Alajos, az igazgató utazott Kairóba, hogy berendezze az afrikai ország mezőgazdaságának múzeumát.
Boldog idők.
Nem csak azért azok, mert sok mindenben a világ elejéhez tartoztunk. Az ok inkább a bátorság, amivel az akkoriak belevágtak bármibe. Nem másokat utánoztak, nem azt nézték, mit szól hozzá a szomszéd, vagy bárki: magabízó, nagy tudású férfiak mondták ki erről a múzeumról, hogy célja elsősorban a gyakorlati élet szolgálata. És az, hogy oktasson, buzdítson.
E hármas cél mára ködbe veszett. Nem csak itthon: mindenütt. A legtöbb múzeum gyűjtöget, zsákmány után kutat, kevés benne a friss levegő. Kockázat nélkül kijelenthető, hogy Darányi Ignác, a múzeumot alapító agrárminiszter korszerűbb gondolkodású ember volt, mint a maiak legtöbbje. Az „ő” múzeumában helyet kapott a mezőgazdasági munkásügy is, amitől nálunk úgy félnek negyvenöt óta, mint ördög a tömjéntől.
Mielőtt azt hinné valaki, hogy bántani akarom a maiakat, töredelmesen bevallom: nincs kedvesebb múzeum számomra. Nem csak itthon: sehol. És nincs fontosabb se. Talán azért, mert hiszem, hogy ma ennek az intézménynek küldetése van. Tennie kell azért, hogy a magyar parasztság visszakapja, ami megilleti: a becsületét. Nincs olyan réteg, amelynek a jelen ennyire adósa volna.
Százötven éve folyik ellene hadjárat, a leggaládabb eszközökkel.
Kezdődött a tizenkilencedik század végén a finánctőke megjelenésével. Ez indította el a láncreakciót: előbb a kivándorlás, aztán a románság térhódítását Erdélyben, s hozta végül Trianont. Kegyetlenkedtek velük Szamuely emberei tizenkilencben, becsapták őket az álságos földosztással negyvenötben. Pár évre rá jött a kulákosdi, a meghurcolások, menekülés a falvakból, a lóirtás, hogy mindezt beteljesítette ötvenkilencben a kollektivizálás.
Iszonyú.
Ez a múzeum tehetne azért, hogy a szónak: paraszt, ismét rangja legyen. Mint ahogy van Finnországban, Dániában, a franciáknál vagy Ausztráliában.
Szatmári Saroltával beszélgettem a minap, a múzeum helyettes főigazgatójával. Szenvedélye a tatai lovas múlt, könyvet készül írni róla. Szép szobában ül, gyönyörű metszetek néznek le rá a falról, és arról beszél, hogy orchideakiállítás nyílik március tizenötödikén.
Kedves ötlet. Sok embert be fog csábítani. Ahogy a tojásfestés is húsvétkor. Biztos sikere lesz a hírességek terítéseinek, amire március 20-án várják a művészeket, a politikusfeleségeket. De ez mind játék. Olyan, mint a Vígben az operett. Vonzza a közönséget, de eltakarja az alapító szándékot: a gyakorlati mezőgazdaság szolgálatát.
Talán ezért érzem, hogy hiányzik innen Darányi szobra. Azt írja róla 1996-ban a múzeum évkönyve: „A szobor az 1950-es években megsemmisült, így ma nem lehet visszaállítani.”
Dehogynem lehet. Görgeyét is vissza lehetett.
Ráadásul Darányi ugyanúgy hadvezér volt: a mezőgazdaság „tábornoka”, aki minden csatáját megnyerte. Ő rendelte el a szőlőtelepítéseket a filoxéravész után, ő hozott cselédtörvényeket szociális kedvezményekkel, ő hozott külföldről nagy hozamú sertés-, marha- és juhfajtákat, ő szervezett állatorvosi szolgálatot, ami megállította a marhavészt, ő emelte akadémiai rangra a keszthelyi, a debreceni, a kassai tanintézeteket, ő létesített tizenhét földművesiskolát és tizenegy kutatóintézetet, köztük a Mezőgazdasági Múzeumot.
Ennek az embernek a szobrát takarították el Rákosiék.
Tessék visszaállítani!
Még egy szobor keres magának méltó helyet és alkotót. A magyar paraszt szobra. Volt akkora szerepe az ország építésében és megtartásában, mint némely királyunknak. Megilleti egy nagy adag bronz. Olyan térre kell állítani, ahol sokan járnak, hogy mindenki talapzatára tehesse virágait: államelnöktől a kézen fogott gyermekekig.
Egyébiránt remek a múzeum a Városligetben. Felnőttnek, gyereknek egyforma élmény. Menjenek! Lássák!
***
A Magyar Mezőgazdasági Múzeum címe: 1146 Budapest, Olof Palme sétány. Telefonszáma: 363-2698. Kiállításai keddtől péntekig és vasárnapon 10-től 5-ig, szombaton
6-ig látogathatók. A belépőjegy ára 400 forint. Diákok, sorkatonák, 65 éven aluli nyugdíjasok 200 forintot fizetnek, a pedagógusok, a kiskorúak, a 65 éven felüliek és a mozgássérültek semmit. Szombaton ingyen nézelődhetnek a családok: két szülő és egy gyerek, és ugyanígy a diákok. Tárlatvezetés magyarul 3000, plusz fejenként 150, idegen nyelven 5000 és 250 forint.