Erkölcsösnek tartották a pest-budai nőket

Jósika Miklós báró sajátos osztályokba sorolta azokat a nőket, akikkel a fővárosban találkozott: volt köztük könnyelmű, erényes, szóhordó, de akadt megtért Magdolna, pózoló és hebehurgya is a kategóriák között. Normann Hans utazó szerint a női nem erényei és jó tulajdonságai csaknem ugyanazok nálunk is, mint más országokban. Ám szerinte a Pest-Budán látott hölgyek kevésbé pipiskések, mint a franciák, és természetesebbek, mint az északiak.

Számos feljegyzés, jellemzés született a XVIII. században a magyar hölgyekről, asszonyokról. Wortley angol követ felesége így írt egy számára kedves magyar családról: „Itt találtuk a feleségét, egy szép magyar hölgyet, unokahúgát és két leányát, kikkel csakhamar megismerkedtünk. A magyar hölgyek sokkal szebbek, mint az osztrákok. Az összes bécsi szépségek Magyarországból kerülnek ki. A magyar nők általában szép testalkatúak, és igen illedelmesen öltözködnek. Itt pompás ebéddel vendégeltek meg, a társalgás igen művelt és kellemes volt.”
Glatz Antal körültekintő jellemzése így szólt 1799-ben: „Az asszony nem ágyas ugyan, de nem is uralkodik férjén, és így nem forgatja fel a természetes viszonyt. Akarata alája van rendelve férje akaratának, s ő így annak él, nem a világnak, és nem avatkozik olyan ügyekbe, amelyek nem tartoznak tevékenységéhez. E szép vonást megtaláltam a legtöbb magyar nőnél. Férjük rendszerint tegezi őket, az asszonyok azonban nem tegezik a férjüket. Eleinte ez feltűnt nekem, s már-már azt gondoltam, hogy a férjek zsarnoki mód bánnak feleségükkel. De ezt a tapasztalásom nem erősítette meg, sőt inkább mindenütt benső szerelmet és tiszteletet találtam a férj iránt a feleség részéről, nagylelkűséget és kedvességet az aszszony iránt a férj részéről.”
Persze számos kritika is született; a bécsi Hoffmannsegg gróf igencsak elmarasztalta Pest-Buda asszonyait: „A középosztályra azt a mértéket lehet alkalmazni, mint nálunk, de a közönséges nép nálunk sokkal szebb és tisztább. Gondolkodás nélkül mondhatom, hogy a mi polgárleánykáink műveltebbek, mint az itteni dámák legnagyobb része, amiért is itt a közönséges beszélgetés tónusa meglehetősen szánalmas. Mint fölöttébb különös tüneményt kell megemlítenem, hogy majdnem valamennyi nő, de különösen az előkelők legcsinosabbjai és legfiatalabbjai, maguk között egy kottériában egyesültek, amelyben csak kifogástalan erkölcsöt tűrnek meg, és amelyben illendőségre, jámborságra és szorgalomra törekszenek. Többnyire Pesten jönnek öszsze, dolgoznak, beszélgetnek, ezenközben csak néhány szolid férfit fogadnak, mert a fiatal urak már tudják, hogy ezeknél a nőknél kevés lenne a szerencséjük. Íme, valami jó a nagy világban; úgyis ritkán akad az ember ilyesmire.”
A fővárosi lányok művelségéről Hugó Albert író így fogalmazott 1840 körül: „A leánykák csak úgynevezett tanulságos könyveket kapnak kezükbe, amelyek semmi nyomot nem hagynak lelkükben. A legnagyobb gond van arra, hogy ne kapjanak a kezükbe valamely erkölcstelen könyvet. Ezzel szemben társalgás közben szóba kerül a nagyvilágban előforduló mindenféle szerelmeskedés, amelyet, bármilyen virágnyelveken legyen is elmondva, a leánykák mégiscsak megértenek. (…) A leányokra gouvernante-ok vigyáznak. Kétféle ilyen gardedame van: vagy borzasztóan erkölcsös, egyszersmind korlátlan, vagy pedig hiú, piperészkedő, szeszélyes és kokett. Az elsőt kijátssza a tanítvány, a másodikat kineveti.
Ezenközben a leányka felnő, a tanuló- órák mind ritkábbak, az olvasmányok mind romantikusabbak lesznek, a kisaszszony mind gyakrabban jelenik meg a szalonokban és a színházban.
Társalgásuk nem a legmulatságosabb. A legújabb regényekről beszélnek, a mamának s a mama barátnőjének pletykáit mondják el, beszélnek közönséges szaloneseményekről, végül szerelemről, s a legtöbbnek az a rossz szokása, hogy az urakat saját szívügyeivel akarja mulattatni”.
Nézzünk egy irodalmi példát Wesselényi Miklós bárótól: „Annyi keccsel gazdag alakok tűnnek szemeinkbe, oly kellemes hangok zengnek füleinkbe (mert sokkal megajándékozott hazánk miben gazdagabb, mint szép asszonyokban?), hogy feledjük a hibakeresést: gyönyörben úszó érzékeink az elragadtatás pillanatjának csillámló aranyláncát vetik itt értelmünkre, aki pedig nem szabad, nem ítélhet.”
Normann Hans Magyarország, a birodalom és a nép című 1833-ban megjelent munkájában a nők erkölcsét a következőképpen jellemezte: „Egy szűz leány ártatlansága Magyarországon olyan erős vár, amelyet nem lehet megostromolni. Ezzel szemben egy férjes nő szemérme nyílt piac; a férj rendszerint tudomással bír drága házasfele szíve bőségéről, de a feleség mégis drága marad neki, mert toleráns, filozófus, és jó keresztény!”