Gyarmati Dezső, a három és félszeres olimpiai bajnok

Csaknem hetvenöt esztendős, mégsem hajlandó összegzést készíteni. Nem csupán azért, mert kortalan vagy örökifjú (ahogy tetszik), de azért sem, mert meggyőződése, hogy a tanulságokat sohasem az ember, mindig a környezete vonja le. Szerinte a lényeg úgyis az, hogy nem bújhatunk ki a bőrünkből. A tézisben éppúgy benne van az az igazság, mely szerint senki sem kerülheti el a saját sorsát, mint az az alapvetés is, hogy mindenki a saját habitusa szerint felel a különféle kihívásokra.
„Negyvenöt esztendőn át úgy nézett ki, hogy hibát hibára halmoztam, aztán a rendszerváltást követően a vétkeim erénnyé változtak, azt hiszem, nincs ennél nevetségesebb dolog. Egy hiba az mindig hiba – függetlenül a körülményektől. Azt sem fogadom el, hogy voltak jó és rossz döntéseim. Ha kellett, határoztam, majd igyekeztem végigmenni a választott úton, ennyi a lényeg. A pozitív és a negatív minősítés egyaránt fölösleges, elvégre a másik változatot nem próbáltam meg, így aztán nincs bizonyíték arra, hogy jobb lett volna vagy rosszabb” – szögezi le határozottan.
A menni vagy maradni kérdés kitöltötte ifjúságát, a vasfüggöny lehullása az ő esetében azt (is) jelentette, hogy hosszú időre megszűnt a legális lehetősége annak, hogy menjen. Ő mégis megpróbálta, nem is egyszer.
„Hiba volt, hogy elmentem, de még nagyobb hiba volt visszajönnöm, ha már nekiindultam. Ezzel együtt nincs bennem keserűség, hiába álltam volna meg a helyem külföldön is, csak itthon adathatott meg nekem, hogy név szerint tartsanak számon. Ez azért valami…” – mondja.
Négyszeres olimpiai bajnok, azaz – az ő olvasatában – csak három és félszeres, mert az edzőként begyűjtött aranyérmet nem tekinti teljesnek. Azzal azonban nem vitatkozhat, hogy ő az egyedüli a földkerekségen, aki játékosként (1952, 1956, 1964) és mesterként (1976) egyaránt olimpiai bajnok lett, s ezzel legendája a vízilabdának.
Néhány évvel ezelőtt a boldog emlékezetű Peterdi Pálnak tollba mondta az életét. A vallomást vallomással zárja:
„Elszálltak az évek, tele fordulattal, izgalommal, kalanddal. Túléltem valamennyit, többnyire sikerült a felszínen maradnom. Az örvények megforgattak, hídlábakat kellett kerülgetnem. Jött egyik a másik után, mindig csak a következőre figyeltem.
Együtt, masszába sűrítve felidézni mindezt – bizony beleszédül az ember.
Tudom, nem vagyok egyedül.
Cudarul derékon kapott bennünket ez a cudar század, ahány kortárs, annyi regény. Akárhányuké még sűrűbb, keményebb az enyémnél.
Azért hát nézzünk egymás szemébe, ki vagy, mit tettél, aztán ballagjunk békében tovább, mert testvérekké tett bennünket a könyörtelen korszak.
Ki voltam, és mit tettem?
Valahol, valamikor talán egybevetik erényeimet – ha voltak –, és hibáimat – mert vannak –, mi lesz az egyenleg, nem tudom.
De bármi legyen is, vállalom. Mindig is vállaltam.
Valaki talán megkérdezi: hogy csinálnám, ha újra kezdhetném?
Ugyanígy! Ülök hát a parton, az évtizedeim hömpölyögnek a lábam előtt. És még mindig azon töröm a fejem: kínálkozhat-e még valaha valami, amibe tiszta szívvel és forró fejjel beugorhatnék?”