Az egész Doktor Sanyó szabó (›Por) felbukkanásával kezdődött. Másfél év nyomozásával megtudta a telefonszámomat. Aztán összehozott néhány Pesten élő, régi szegedi sráccal. Végül a múlt héten elutaztam vele szülővárosunkba, az ötvenesek-hatvanasok báljára.
A zenekar a Local Hero (Helyi hős) című Dire Straits-számot játszotta, amikor este nyolckor beléptem a Szegedi Ifjúsági Ház kapuján. Komor voltam, mert az utolsó, még az én időmben létező kocsmát is bezárták a szomszédban. Kövér patkányok ugrottak ki a Bárka pincéjéből. Belépőt nem voltam hajlandó fizetni.
Ez elvi kérdés, mondtam a kidobóembernek. A haverjaim játszanak, és én is zenész voltam.
Ez az „elvi kérdés” megzavarhatta, mert szó nélkül beengedett. Néztem a protekciósok listáját: Kun Pista 1 fő, Várhelyi 1 fő, Cicillás 4 fő, Király 1 fő, Bagaméry 3 fő, Éva 1 fő… Ki lehet az az Éva?, gondoltam, mert volt egy pár régen.
A buli már javában tartott, több százan ültek a nagyteremben az asztaloknál, és igen, legalább százan rokiztak a színpad előtt. Azt láttam, hogy az egész világ le van maradva három körrel a társaságtól, mégis, semmi balhé nem lógott a levegőben. A kihízott zakók, a pocak alatti övek, tokatakaró szakállak, a seggig érő homlokok, az őszes, megmaradt hajak, barkók, bajuszok tulajdonosai valahogy csöndesek voltak a pia ellenére is, maximum a zenét próbálták túlkiabálni. Mert az asztaloknál ott ültek a meganyásodott (nagyanyásodott) hajdani mohák, luvnyák, dajnák, szotykák. Volt rend.
Az első, akit észrevettem, egy valahai szívtipró volt: egyedül ült, szemüvegesen, és sírós hangon kérdezett, hogy megismerem-e. Barátom, Imi nyugdíjas lett, és egy másik barátom (Cs.) húgával járt éppen. Apolló, egy zenész cimborám, túl egy lábon kihordott infarktuson, szintén le volt százalékolva. Bezzeg Kelemen (Kelcsi) a piros zakójában, nagyon is élt! Ő szervezte a bulit, ő hozta össze a Kiviszem a lovam című könyvet, a szegedi beatnikek sorsmutatóját is, Istenben boldogult Boncz Gézával. Mert halottunk az volt elég.
Csak a hajad színe változott, mondta R., egy régi haver, aki szintén lenyelhette a napot, mert legalább akkora pocakja volt, mint nekem.
Isten graffitije, mondtam hálásan vigyorogva. Az asztalnál ült Sityu is, aki – akárcsak én – az egész bandát figyelte. Pszichiáter volt. Rögtön elmesélt egy sztorit.
Doktor úr, én mióta az eszemet tudom, iszok, mondta az egyik beteg.
Na és az mióta van?
Bebukott Csóka, akinek jó állása volt mindig: nyolcszázan voltak a keze alatt. A Deszkás temetőben kaszálta a füvet.
Ások, mint mások, mondta, és bedobott egy papírpohár whiskyt. Ahogy körülpillantottam, mindjárt eldöntöttem, hogy én sose leszek öreg. Számomra egy öreg minimum tíz évvel idősebb nálam. Hogy ittam-e? Ittam hát. Különben hogy rokiztam volna Óriással (149 cm) a büfé előtt, aki úgy ki volt pingálva, mint egy bohóc, és hiányzott a fölső fogsora. Hogyan dumáltam volna Kréter Karcsival, aki a göndör haját emlegette, pedig régen is a szeme miatt komálták a csajok? Miért fogadtam volna el Korom meghívását? Miért csókoltam volna különben kezet Gyuszinak, a szegedi zenészek pápájának? Hogyan érzékenyültem volna el Lajoska üzenetére, aki Honoluluból telefonált, hogy a következő bulira jön? Hogyan csókolóztam volna össze a kocsmapult előtt négy, hozzám hasonlóan megpofásodott krapekkal, akikről most se tudom, kik voltak?
Pedig én nem felejtek ám! Olyan emlékezőtehetségem van, mint egy elefántnak. Sőt az elefántok gyakran konzultálnak velem. Pillanatokra emlékszünk, nem napokra. És mintha minden zenére történt volna. Ha nem volna emlékezetünk, darabokra hullanánk. Én szeretem a múltamat, és elvagyok a jelenemmel. Nem szégyellem, ami történt, és nem panaszkodom, hogy már elmúlt. Ami megmarad: 10 százaléka annak, amit olvastunk, 20 százaléka annak, amit hallottunk, 30 százaléka annak, amit láttunk. És 70 százaléka annak, amit mondtunk. Mit mondjak: már a nosztalgia sem a régi. Amikor fiatalabb voltam, emlékezni tudtam mindenre, akár megtörtént, akár nem.
Az öregedés kiegyenlít, hasonlóvá tesz. (Pedig mi is azt hittük, hogy mi vagyunk az első igazi fiatalok a világon.) Arról nem tehetünk, hogy öregszünk, de nem kell megöregedni. Amíg játszani tudunk, amíg velünk van a gyerekkorunk – addig van remény. A középkorúság az az állapot, amikor már annyi emberrel találkoztál, hogy nem tudod, ki kicsoda. Az élet negyvenévesen kezdődik: de a reuma, a lúdtalp, a távollátás, a történetek ismétlése szintén. Amint körülnéztem, arra gondoltam, ideje őszintének lenni. Azért az látszott, hogy senki sem olyan öreg, hogy ne tudna elképzelni még néhány évet magának. Pedig ideje igazat mondani, mielőtt nem késő. A fiatalok szerelmet, pénzt és egészséget akarnak. Az öregek egészséget, pénzt és szeretetet. Az öregség olyan, mint sok más: fiatalon kell elkezdeni. Úgy néz ki, a hoszszú élet nem úszható meg az öregedés kalandja nélkül. Ha a másik lehetőséget tekintjük (Csóka ásója) – nem is olyan rossz. Fiatal korunkban keressük a nehézséget, öregedvén a nehézségek keresnek meg minket. A fiatalság álom: biológiai őrület. Csak egyszer fiatal az ember, de ha jól csinálja, egyszer elég is.
Azért sok a vesztes köztünk, meg kell hagyni. Akartam úrnak van egy barátja, Tehetetlenség dr. Egy házban laknak, amelyet a Milettvolnaha elvtárs szelleme kísért. A feltételes a vesztesek igemódja.
Az igazi idő, amíg élünk: harminctól hatvanig. A fiatalok álmaik rabjai, az öregek a megbánásé. Nem igaz: nincs is olyan kor, hogy öregség. Csak bánat van. A legbiztosabb jele a kornak a magányosság.
Éppen fölfelé jöttem a büféből, amikor megpillantottam a V. ikrek egyikét.
Csak nem akarsz hazamenni?, kérdeztem.
De bizony, mondta ő, aki finom volt, kedves, helyes és törékeny, mint fiatalon.
Aztán rokiztunk. A tánc abszolút elárulja az embert. Láthatóvá válik az energia. A tánc maga az élet. Azt mondja: semmi se lesz holnap, ne akarj megjavulni. Sosincs holnap, mindig csak ma van.
Azért van egy vékony vonal az életszeretet és az élet habzsolása között. Leültünk a lánnyal, és én elmeséltem neki egy történetet, ami a hajdani Csirke bárban esett meg Kelemennel, velem és Trottyossal, a városszerte ismert haramiával. Egy tsz melléküzemága volt ez, az éjszakai részegek lerakodóhelye, ahol ha nem tudtál fizetni, a raktárban elhelyezték a zöldségesládákra a kabátod: majd behozza!
Most Kelcsit idézem, mert ő írta meg:
Egyik alkalommal Kelcsi és Temesi ott kukorékolt a Csirkében, tetőtől talpig farmerban, természetesen. Megjelent Trottyos (eredeti nevén Berta Laci) vadi új öltönyben, vakítóan fehér garbóban, fényes topogóban. A zakója egyik zsebe tépetten fityegett.
Mi történt veled, Lacika? Kérdezték a haverok. Trotytyos a kis- és gyűrűsujja közt megsodorta a Nicotex Munkást, és egy sértett gróf méltóságával válaszolt:
Tele volt a zsebem szonkász zsemlével, ész megtéptek a farkaszok!, sziszegte, miközben többen lefordultak a röhögéstől a sámliról.
A lány nevetett. És akkor felismertem. (Eddig esküszöm, hogy nem tudtam, melyik ikerrel táncolok.) Ő volt V., a nővér. Három perccel idősebb volt a húgánál. Ekkor megjelent az asztalnál az őszen kopasz Lajos, a szegedi beatnemzedék fodrásza, akinek apukája gumibotozott bennünket lóhátról a rockkoncerteken.
Megígértem neki, mondta a lány.
Ültem még egy darabig. A zenekar belevágott a „Grow old along with me / The best is yet to be…” kezdetű számba, amelyet Lennon szó szerint kölcsönzött Browning verséből. De csak az első két sort.
Éljen a haza, mindenki menjen haza!, kiáltotta Doktor Sanyó szabó, és úgy is tett. Minden bulin kétféle ember van: akik haza akarnak menni, és akik nem. (A legtöbben közülük házaspárok.)
Az órámra néztem: hajnali kettő volt.
Elmeséljem az Egylépéses matt című sztorimat?, kérdezte a Tisza-parton Sityu, Boncz Gézi bátyja.
El hát.
Mikor hozhatom a gyereket reinkarnációs hipnózisra?, kérdezte egy kliens.
Már egyszer elhozta, feleltem.
Igen? És mikor?
Kétszáz évvel ezelőtt.
Látod, mondtam neki, te tudod, amit a legtöbb író nem: nem a hang parancsol a történetnek, hanem a fül.
Ezzel elváltunk.
Hamis bankjegyek áraszthatják el az országot
