Közutak a távoli múltban is épültek

Ha szépet és érdekeset akarunk olvasni az utak, vasutak, egyéb közlekedési eszközök és módozatok, a hírvivés történetéről, s hozzá szemléletes képekben gyönyörködnénk, lapozzuk föl Csikvári Jákó 1882-ben megjelent kétkötetes, szépséges könyvét. Az eredeti persze csak a legkivételesebbeknek adatik meg, de a reprint kiadás alig von le értékéből.

Nagy alapossággal taglalja A közlekedési eszközök címet viselő, tekintélyes kiadvány a vasutak, posták, távirdák és a gőzhajózás történetét. Oly részletességgel vezet el bennünket – természetszerűleg a kezdetektől az 1882-es „modern” időkig – az egyes ágazatokba, hogy közben szórakozni és mélázni támad kedvünk.
Az egykori elnevezések nyelvészetileg is elvarázsolnak. Vajon miért nem honosodott meg a telefon helyett a messzeszóló? A sürgönyt még ismerjük, de a villanydelejes távírászat kifejezés már inkább nyelvi delikátesszé avult az állami nyomó intézet galvános másoló osztályával egyetemben. Megtudhatjuk, hogyan működtek a vasutak a háborúk idején, hogyan szerveződött és miként működött a galambposta a XIX. század végétől. Szórakoztatóan, egyáltalán nem szakbarbár módon adja elő a levélírás, a levelezőlapok és a levéljegyek történetét Csikvári Jákó, s szintúgy szól a tengeralatti távirdák, a villanydelejes órák és az időjóslatok táviratozásának históriájáról és korabeli jelentőségéről. A hajózási fejezet metszetei pedig éppoly szemléletessé teszik az elmondottakat, mint a többinél, a vizuális élmény vetekszik a mai képeskönyvekével.
A második kötet országonként ismerteti az imént felsorolt közlekedési és hírközlési ágazatokat, benne a dalmát kikötő, az orosz garnizon, a német postakocsi, az angol dundee-i vasúti híd, a genfi Hansa-házak, a budapesti Lánchíd szebbnél szebb képeit. Elviszi az olvasót Ázsiába és Afrikába, s átvezet az óriási hídon New York és Brooklyn között. Hegyek-völgyek, tengerek, tájak, nevezetes épületek és korabeli öltözékű emberek képe egészíti ki a veretes szövegek hangulatát. Közutakat már a görögök, az indusok, az egyiptomiak, az asszírok és a perzsák is építettek; egymást elérni, majd kereskedni csak így tudtak a mégoly egyszerűen élő népek is. Elsőként a föníciaiak ismerték föl az utak jelentőségét, virágzó kereskedelmük folytán kénytelenek voltak kielégíteni a forgalom igényeit. A görögök más célból építettek utakat: ők vallásos hevületük és politikai beállítódásaik okán áldoztak annyit utak létrehozására. Nagy, négyszögre faragott köveket raktak szorosan egymás mellé, amelyeket kivájtak a kocsikerekek.
A rómaiak kevésbé gondoskodtak útjaikról, ám aránylag csekély idő alatt és hihetetlen gyorsasággal építkeztek. Útjaik átszelték Olaszországot, Britanniát, Kis-Ázsiát, Egyiptomot. Eleinte csak főbb vonalakat építettek ki, amelyek hamarosan 372 nagy útból állottak. Rómából 29 út indult ki. Különösen katonai útjaik tanúskodtak a birodalom lelkületéről, hiszen ezeket készítették el a legpraktikusabban.
A nagy kövekből alkotott sávot három részre osztották: a középsőt a gyalogos katonák, a lovasság, a két szélsőt a szekerek használták. A mocsaras, vizenyős helyeken facölöpöket és oszlopokat vertek le. Már az Alpesekben is építtettek katonáikkal hadiutakat, s egy néptribun által indítványozott törvény alapján ezer-ezer lépésenként mérföldmutató köveket, miliariákat állítottak. A távolságot Kr. u. 100 körül a római Saturnus-templom lábánál álló mérföldkőtől számították.
A legelső római utat, az appiait először kaviccsal hordták meg, majd félig faragott kövekkel burkolták, s mellette járdák húzódtak. A mérföldkövek mentén kőpadokon pihenhettek meg az utazók. A tartományi utakat széttört kövekkel tömörítették időnként.
A középkorban feltűnően elhanyagolták az európai utakat, bizonytalan és veszélyes vállalkozás volt útra kelni akkoriban. Rablóbandák garázdálkodtak, a közlekedési eszközökre nem fordítottak kellő figyelmet; a kereskedelmet is megviselte ez a hozzáállás. Franciaországban Nagy Károly javíttatta ki, és építtetett új műutakat, a következő századokban azonban megállni látszott az idő.
Az első műút Mödlingen és Oetlingen között készült el. Az angol Wade tábornok a hadsereget fegyverrel kényszerítette 1745-ben az utak reparálására, ekkortól használnak rendszeresen postakocsit.
Ausztria-Magyarország útjai Mária Terézia alatt kaptak több figyelmet, 1808-ban ezer mérföldet meghaladó államutat nyitottak meg a közlekedésnek. A jelentékenyebb közlekedési utak a XIV. században az alábbiak voltak: Prága – Boroszló – Nürnberg – Amberg – Regensburg – Köln – Buda; Bécs– Buda; Buda–Székesfehérvár; Nagyszeben–Bécs; Kassa – Krakkó; Beszterce – Nagyszeben – Brassó – Konstantinápoly. A nyugat felé irányuló kereskedés fő székhelye Győr, a kelet felé irányulóé Lőcse volt. Fővámhivatallal csak Buda és Székesfehérvár bírt.