Madártávlat

Láttam egy embert. Na most a való világ megismerésének ezen szintjére általában elég sokan eljutnak, csakhogy az én emberem különleges, mondhatni, átlagosságában volt rendkívüli.
Először is a tartása. A Hogyan legyünk boldogtalanok? című, kiváló, ám igazából semmire nem használható lélektani szakkönyv EF, azaz elviselhetetlen fráter címszó alatt hosszasan tárgyalja a testrészek ilyetén együttállását. Az EF speciális, magyar változatának lényege, hogy minden részecske, amely akár apró mozdulásra is képes – tehát a láb kisujjától a fejbőrig – a gravitációnak engedelmeskedve, mint a szomorúfűzfák lombozata, ívben bigygyed lefelé. Az EF régebben a városi, járási tanácsok lakásosztályain kígyózó sorokban tűnt föl gyakorta, manapság viszont általános, elfogadott fővárosi nonverbális viselkedésforma, amely azt sugallja, hogy minden, úgy, ahogy van, el lett szúrva, s a helyzet egyetlen megoldása az önsajnálat, valamint a mások mértéktelen utálata.
Az EF-ek ráadásul ellepték a szolgáltatóipart, illetve a kereskedelmet is, gondoljunk csak a bevásárlóközpontok ruhásboltjai előtt napi nyolc órában dohányzó, vörösre meg szőkére festett hajú lánykákra.
De visszatérve az emberemre: akár az öltözködését is bátran választhatnák szakdolgozatuk témájául a lélektani tudományokban elmélyedő egyetemi hallgatók. Mindjárt a cipő megérne egy önálló fejezetet. Makkos, sárga műbőr. Egy letűnt korszak elpusztíthatatlan darabkája, s egyben mementója annak az időszaknak, amikor a brigádtagok legfontosabb beszédtémája az volt, hogy ki milyen lopott, egyébként az üzem raktárkészletéhez tartozó műszerrel tudta gyarapítani kétezer forintos bruttó-nettó fizetését.
A műbőr cipellőhöz természetesen fehér, ám szolid skandináv mintával cifrázott cérnazokni dukál, de ez csak azért derülhet ki, mert a sötétkék, száranként két éllel vasalt öltönynadrág alapjáraton is csak a boka mélységéig hatol. Felül pedig szürkés, valaha bizonyosan világosabb ing, bordó nyakkendő, barna kockás pulóver és a nadrágnál három-négy számmal nagyobb, könyökvédős zakó zárja a makkossal induló stilisztikai bravúrt.
A frizura romjait viszont a Forró szélből elirigyelt Firga sapka foglalja egységes egészbe, nem eltakarván az alásöndörödő, kétujjnyi széles pajeszt. A jobb kézben ott az elmaradhatatlan szendvicshordozásra lefokozott aktatáska, a balban meg egy bulvárlap, csupasz nővel felfelé, de ez sem javít az összképen. Mert hiába az új millennium meg a nyakunkban loholó tavasz, nem beszélve az egyre színesedő (lásd Lehel Csarnok) és tréfával telítődő (például SZDSZ-kampány) hétköznapokról, a kora reggel munkába siető budapesti polgár szürke és nem vidám.