Magyar Nemzet: „...a dolgot őt magát nézzük...”

Ha létezik fölmérés, amelynél az eredmény előre borítékolható, a Gallupé olimpiaügyben mindenképpen az volt. Mert ugyebár senkit se vágott mellbe a hír, hogy a megkérdezettek 98 százaléka hallott már arról, hogy Magyarország kandidálni szándékozik a 2012-es nyári olimpiai játékok rendezésére, s az sem sorolható a meglepetések közé, hogy a fölmérésben részt vettek kétharmada támogatja az ötletet. Mint ahogy az is magától értetődő, hogy a támogatók sorát növelte, ha a kérdéshez hozzátették: az eddigi olimpiákon legeredményesebb tíz ország közül mindössze Magyarország nem volt eddig házigazdája a játékoknak. Köszönhetően annak, hogy mifelénk különleges szerepe van az olimpiának.
Lemérhető ez azon is, hogy az aranyérmeseket életük végéig megsüvegelik az emberek, meseszerű hősöket látnak bennük. A szó legszorosabb értelmében, elvégre amikor úsznak, futnak, dobnak, labdáznak, a helyükbe képzeli magát a magyar drukker, s miközben az eredményhirdetéskor az arcukat fürkészi, el-elábrándozik azon, mit tenne ő a világ tetején.
Mindenkinek megvan a maga olimpiája nálunk.
A nagyapám a berlini játékokat emlegette mindig, egy Csík nevű úszófenoménről mesélt, akinek világraszóló diadalát Pluhár riporter közbejöttével kísérte figyelemmel. Én a tokiói ,,Dömötör, lőj…! Dömötör, lőj…!” legendává nemesült Szepesi-sirámot hozom föl állandóan, s látom magam előtt, ahogy az októberi hajnalon, a még alvó családot kímélendő, ülünk nagyapámmal a fürdőszobában a kád szélén, fülünkhöz szorítva a Bécsből csempészett zsebrádiót, a hang pedig hol elmegy, hol visszajön az éterben. A lányomnak már képei és színei is vannak, arcokat emleget Atlantából, Sydneyből, a tévében unalomig ismételt (győztes) mozdulatokon ámul el. Miközben még huszonévesen is kikéri magának (tréfásan), ha megemlítem, hiába ígérte meg (tréfásan), mégse lett olimpiai bajnok.
Ha olimpia, akkor érzelmek. Nálunk mindenképpen.
Aligha véletlen, hogy a pályázattal kapcsolatos kételyek is az érzelmek mentén fogalmazódnak meg, hiszen senki sem azon tamáskodik, jó helyen lehetnek-e Magyarországon a nyári játékok, hanem azt vitatja: képesek leszünk a rendezésre, van hozzá elegendő erőnk, alkalmas az ország a világraszóló szerepre.
A hozzáértők szerint tévedés, hogy elgondolkodni is csak akkor érdemes a rendezésen, ha már minden feltétel megvan. Szerintük a legfontosabb az akarat. Az elhatározás. A döntés, amelynek birtokában úgy alakítandók és alakíthatók a körülmények, hogy a szükséges időpontban minden azt bizonyítsa: Budapest jó házigazdája lehet az olimpiának.
Biztos vagyok benne, hogy a rendezés szándékával azonosuló magyar drukkernek fogalma sincs arról, hogy mi is az a megvalósíthatósági tanulmány, milyen pénzügyi konstrukciók teremthetik meg a kandidálás, majd az esetleges rendezés anyagi alapjait, a háttér csak a hétköznapok szintjén érdekli őt, ha érdekli egyáltalán. És ez így van jól. Mint ahogy az is természetes, hogy az eddigi játékokat sem aszerint állítja sorba, milyen szakmai újdonsággal szolgáltak a pályán, a csarnokban, a medencében. Elsősorban azt rögzíti a memóriája, hogy hány aranyérmet szereztek – a magyarok.
Mert kérem, hiúság is van a világon.
Építhetünk rá.