Mahmud Terdzsüman és a Tarih-i Üngürüsz

Vámbéry Ármin, a magyar turkológia atyja fedezte fel egyik törökországi útja során Mahmud Terdzsüman művét, a Tarih-i Üngürüszt (Magyarország története). A szerző neve annyit jelent: Mohamed, a tolmács. Sokáig semmit nem tudtak róla, végül 1975-ben Matuz Józsefnek, a freiburgi egyetem turkológusprofesszorának sikerült a személyazonosságát megállapítania.

-KOPOGTATÓ-
Mahmud, aki művében konzekvensen szolgának nevezi magát, bajor nemesi családban született 1510-ben Passau városában. 1526-ban II. Lajos királyunk apródjaként került a törökök fogságába a mohácsi csatamezőn. A szultán egyik szerájiskolájában tanult, ahol hamarosan felfigyeltek nyelvtehetségére. Élete végéig – immár hithű mohamedánként – mint tolmács, diplomata és történetíró dolgozott. 1575-ben egy kényes diplomáciai küldetése során Prágában hunyt el, és holttestét az akkor török fennhatóság alatt álló Üsztürgonba (Esztergom!) szállították.
A több mint négyszáz oldalnyi terjedelmű, hol versben, hol prózában szóló Tarih-i Üngürüsz a török népregék stílusában mondja el a magyarok történetét. Nyelve nem túl bonyolult, bár a kor török irodalmi szokásainak megfelelően sok arab és perzsa szó is található benne.
A török népregékhez (desztánokhoz) hasonlóan nem a történeti igazság kifejtése a szerző fő célja, hanem az, hogy színes, élvezetes olvasmánnyal kínálja meg a nyájas olvasót. Vannak a műfajnak bizonyos sztereotípiái – mitikus kezdet, az uralkodónak bölcs tanácsokat adó mesebeli öregember stb. –, amelyekhez a mi bajorból lett Mohamedünk is tartja magát. Azt állítja egyébként – ezt a történészek kétségbe vonják, és szintén „mitikus elemnek” tekintik –, hogy Usztolni Belgirád (vagyis Székesfehérvár) városában került a kezébe egy latin krónika, amit forrásmunkaként használt.
A Tarih-i Üngürüsz a csodaszarvasmonda hosszas leírásával, Hunor és Magor regés históriájával kezdődik. A két királyfihoz „egy titokzatos személy” érkezik (a mitikus „öreg bölcs”), és tanácsokkal látja el őket. A szerző láthatóan szíves örömest belefeledkezik a bizonytalan hitelű történet előadásába, hosszan időz Attila (Atilusz padisah) alakjánál, és a szó szoros értelmében vett „magyar történelem” taglalásába művének csak a közepén fog bele. Ekkor tűnik fel államalapító királyunk – ahogy ő mondja: Isztefán – alakja. Bár nem fő motívuma a könyvnek, érdekességként megemlítem: I. Géza (Gejza) uralma alatt szintén feltűnik a könyvben egy regés öreg bölcs, Vács, aki nem más, mint a pálos szerzetesrend legendás „ősremetéje”, Vác városának mitikus névadója.
Mahmud legendát és valóságot színesen ötvözve halad tovább. Viszonylag hosszan időz Szent László és Könyves Kálmán (Kolomanusz) alakjánál. Ismeri a tatárjárás eseménysorát. Lakonikus rövidséggel említi, hogy a Tuna partján álló Belgirád (Nándorfehérvár) alatt Janko vajda (vagyis Hunyadi János) legyőzi az övéit, és „a padisah visszatért az iszlám vidékekre”. Bemutatja Matijás bán (Mátyás király) uralmát, aki szerinte „Erdelből, régi királyok nemzetségéből” származott.
A mű a mohácsi (Mihács, ahogy írja) csata leírásával végződik. Megtudhatjuk, hogy „a padisah szíve egy napon elkezdett lelkesedni, és elhatározta, hogy Allah útjára térve hadjáratot vezet Üngürüsz tartomány (!) ellen”. És itt elhangzik a baljóslatú szó, amelyet manapság is annyiszor hallani a híradásokban: a dzsihád. „A világ sahjainak sahja, korszakunk Szulejmán szultánja elhatározta, hogy dzsihádot indít…” A gyászos emlékű csatában aztán „Ludovikusz király és nyomorult (értsd: hitetlen) hada megsemmisült”.