Matuzsálem-szindróma

Hogy van-e még a Fekete Lyuk, nem is tudom. De ha odamennék, elnyelne, annyi szent. Hogy vannak-e fekete lyukak, ki tudja… Josephine Baker az éjszakában. Black and white. Ennyit a bizonyosságról. Most pedig jöhet Einstein. Szerinte, avagy, személytelenebbül fogalmazva, az általános relativitáselmélet szerint, ha egy megfigyelő átlép a fekete lyuk eseményhorizontján, nem érez semmit. Mintha mi sem történt volna, köp, nyel tovább. Bezzeg aki a megfigyelőre figyel! Ő úgy látja, hogy a megfigyelt megfigyelő sohasem lépi át az eseményhorizontot, csak azon kering a végtelenségig. Az átlépés pillanata végtelenné nyúlik. Kész örökkévalóság.
A szubjektív emberidő Barbapapa módjára a mulandóság mellett nyúlandó is. De hisz tudjuk. Nem mondok Kolumbusz tojásánál falrengetőbb újdonságot, kijelentve, hogy a színiakadémia felvételi vizsgáján például az intelligencia tüstént átmegy bányarémbe, merthogy minden perc duplán számít akkor, akár a bányásznyugdíjidő. Egy átszenvedett pillanat hajlamos megjátszani az órát, a boldog óra viszont tovalibben, semmi perc alatt. A semmi színe néha mindenható, a mindenható néha: cseppben a tengerszem.
A villanykörte csak kipurcanhat, csonkig nem éghet soha. Ez csak a csillagszóró és a gyertya nemesi előjoga. Úgy tűnik, a teljességhez elengedhetetlen az idő, mégsem abban mérik a pultnál. Mozart, Baudelaire és Schubert torzó életműve a pult elé rendelve teljességnek tűnik. Madách, kit most varázsgömbből kiszabadulva nemzett újjá az új Nemzeti Színház, nem véletlenül írta, hogy „Minden mi él, az egyenlő soká él, / a százados fa s egynapos rovar”. A teljesség hologramként egyetlen másodpercben is elfér. Nem történet, amit sohasem fejez be a mesélő, mondván: hosszú. Mert a teljesség, a teljesség az… de nem akarok kuplézni.
Számomra a karácsony és húsvét közti eón a jézusi életút teljessége. A Matuzsálem-szindrómás gyermek tíz év alatt jut bölcsőtől a sírig. Láttam egyszer Matuzsálem-szindrómás gyermeket tízévesen nyolcvanévesen. S nem „mintha” volt szegény, hanem valóságos öreg. Valóságos Isten, valóságos ember, valóságos öreg… A karácsonytól húsvétig terjedő eón is az Üdvözítő egész valósága, jászoltól a keresztig, Betlehemtől Jeruzsálemig, születéstől a feltámadásig. Úgy is mondhatnám, Jézus test szerint ez idő során, karácsonytól húsvétig van velünk. S ez idő alatt a pogány tavasz is ránk köszönt, fehérek közt európaiakra, előbb farsangi libabőrrel, majd agresszív aranyesővel, majd ránk, szegény magyarokra március tizenötödikével is. A feltámadásig elérve lelkünk kenyérmód csodálatosan felszaporodik. Húsvét után már érdemi újdonság nincs. A dolgok onnéttól kezdve már nem sarkosak. Onnéttól kezdve már gyöngébb a szakrum s erősebb a strandpapucs. Onnéttól kezdve már az utazási irodáknak áll a bál, s a súly hátizsákban van mérve. Persze nagy ünnep augusztus huszadika és október huszonharmadika, és az októberi napfény is ugyancsak tud csinklandozni, de a genezis ereje már ezekből az időkből hiányzik. A répa sem mandragóra, pedig gyökér. A répában béta-karotin van és nem emberke.
Mindez persze, amiről az imént szólottam, nem világkép és nem elmélet, csak érzés. Egy érzés, mely teológiailag ezer sebtől vérzik. Hisz az egyházi évben az ünnepek nem húznak maguk után kondenzcsíkot. Minden nagy ünnepkör a saját jogán érvényes. Jézus mindig itt van köztünk, hisz megmondta, ha néhányan összegyűlnek a nevemben, akkor én már ott vagyok köztetek. S megmondta: ez az én testem és vérem. Gyakorolva a szentáldozást, magunkhoz vehetjük. Elment mégis. Fölment a mennyekbe, s ott ül az Atyaisten jobbja felől. Nem érinthetjük sebét, amint tette közvetlenül a feltámadás után még hitetlen Tamás. Ha Jézus feltámadott formában itt járna-kelne köztünk, s nem vétetett volna föl a mennybe, nem kellene várnunk második eljövetelére s az Utolsó Ítéletre. Ez a kettős lét, a folyamatos jelenlét és a szüntelen hiány nem függ naptól, kortól, perctől. Karácsony és húsvét közt ennek ellenére inkább elhiszem, hogy az elültetett keresztfa egy napon kihajt.