Méltó vőlegényre várva

Már értem Ondrus Pistát. Az egykori osztálytárs, a többgenerációs pesti elköltözött a városból. Nem ő az egyedüli. Fél tucat fiú pakolt össze az eltelt tíz évben, egyikük egészen Velemig futott, az osztrák határig.
Mi a bajotok Pesttel? – kérdeztem tőlük az érettségi találkozón. Nem tudják, inkább csak érzik, de azt nehéz szavakba foglalni. Végül az egyik kibökte: „Gazdátlan lett a város.” Csak félig értettem, mit jelent, amit mond. A másik fele akkor lett világos, mikor kezembe akadt Josef Sudek fotóalbuma.
Sudek, a cseh fotós különc volt, olyanféle, mint egykor Hasek vagy utóbb Hrabal. Miért hozok közös nevezőre egy fényképészt két íróval? Jó okom van rá, és az urak se tiltakoznának, hiszen a nevező: Prága. Az a város, amely – Pesttel ellentétben – tíz év alatt megújult, visszanyerte szépségét, mint az olyan asszony, aki másodjára jó férjet kapott.
Ehhez a frigyhez a nevezettek is hozzájárultak. Mivel? A város iránti rajongásukkal. Ezt a rajongást „beletöltötték” a novellákba, a fényképekbe, s az átragadt olyanokra is, akik sose jártak Prágában.
Sudek, mert elsősorban róla van szó, a világháborúban elvesztette jobb kezét. Próbáljanak elképzelni egy fotóst fél kézzel… Nehéz, de ő kemény fickó volt, nem ismert lehetetlent. Amikor pedig téma után nézett, azt mondta, ott van neki Prága, ami számára az egész világ, és fényképezni kezdte a várost. Az album elején, amelyet negyvennyolcban készített, cseh költők versei állnak, de van köztük egy, amelyet Apollinaire írt. Jó érzés kézbe venni, lapozgatni: a képek elárulják, hogy Sudek boldog áhítatban fényképezte végig a várost.
És nem csak ő. Kollégája, Rudolf Sitensky a harmincas években csattogtatta Rolleiflexét, húsz esztendő múlva Karel Plicka követte. És a város lakói sorra megvásárolták az albumokat, ki-ki azt, amely az ő Prágájáról készült. És olvassák hozzá Nezvál verseit és Hrabal doktor írásait, s elmennek koncertre is, mert Neumann aznap este Smetanát dirigál.
Pesten nem így van. Klösz György megörökítette a várost a tizenkilencedik század végén, ám attól fogva egészen Benkő Imréig senki nem volt, aki nyakában a géppel évtizedeken át figyelte volna, hol lehet az övé egy olyan pillanat, amelyen áldás van, amely megmarad örökre.
Prágában mindenki tudja, hol lakott Franz Kafka, s melyik kocsmában itta a sörét Hasek. Nálunk a Három Holló, amely Ady törzshelye volt, a Goethe Intézet kávézója lett, előterében számítógépek vibrálnak, a Kéhli vendéglő pedig, ahol esténként Krúdy merengett, megfizethetetlen turistakurvaság Óbudán. De hát tudja-e néhány barátján kívül valaki, hol lakott Pilinszky, az angyalarcú, s van-e még, aki emlegeti a nagytermészetű Berda Jóskát?
Magatokat felejtitek el! – kiáltanám oda, de nincs, aki meghallja. Mindenki úton van, mindenki rohan. Pénz után, hírnév után, a város meg itt marad árván. Polgármestere is kiköltözött, nem törődve azzal, vannak-e még költők és fotográfusok, olyanok, akik szerelmesek Pest-Budába. Pedig hát szerelem és szenvedély nélkül szép dolgok sose születtek. Szép városok meg végképp nem.
Budapest méltó vőlegényére vár.